800 kilométer egyedüllét Európa egyik leghosszabb zarándokútján

Évente 50-100 ezren vágnak neki a francia-spanyol útnak

2009. március 15.
800 km-t megtenni autóval vagy repülővel mindössze néhány óra. Ugyanez a távolság gyalogszerrel viszont igazi lelki és fizikai kihívást jelet.  

A térségből többek között két monori fiatal is – egymástól függetlenül – arra vállalkozott, hogy az El Camino nevű zarándokutat magányosan, egy hátizsáknyi felszereléssel, gyalogosan végigjárja. A magyarul Szent Jakab-útnak nevezett középkori zarándokútvonal Spanyolország Galícia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak Idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai.

Vitális Judit, 26 éves szerkesztőségi titkár, újságíró 2007 karácsonyán határozta el, hogy végigjárja az El Caminot. Akkor, abban a pillanatban csak azt érezte, hogy mennie kell. Kovács Áron 29 éves evangélikus lelkész, phd-hallgató először egy német barátjától hallott a Caminoról, aki éppen akkor érkezett meg Santiagoból. Oly nagy lelkesedéssel mesélt a megtapasztalt élményekről, hogy az ifjú lelkészben rögvest felvetődött a gondolat: ő is nekivág az útnak. Persze a több mint egy hónapig tartó gyaloglásnak már a megszervezése sem egyszerű feladat, a két zarándok mégis viszonylag könnyűszerrel megoldotta az előkészületeket. Judit például külön figyelmet fordított arra, nehogy „túlszervezze” a dolgot. Szóval biblia, útikönyv, néhány kényelmes lábbeli, három váltás ruha, hálózsák, fényképezőgép. Nagyjából ezek kerültek a hátizsákba. A 800 km megtételéhez szükséges testi edzettséget pedig mindketten az út során szerezték meg.

Bizonytalanságból persze jócskán jutott a két, El Caminonak nekivágó monori fiatalnak, Vitális Juditnak és Kovács Áronnak, hiszen egyedül vágtak neki az ismeretlennek. Judit ráadásul a kóbor kutyáktól és a kígyóktól is tartott, de mindketten hittek abban, hogy kellő testi és lelki erőt kapnak ahhoz, hogy végigjárják az utat. Na és természetesen az első meglepődés után családjuk, barátaik itthonról biztatták, segítették őket. Áronnak, akinek életében igen fontosak az emberi kapcsolatok, különösen jól jött az út nehéz szakaszain egy-egy biztató SMS vagy e-mail. A francia-spanyol határig busszal, illetve repülővel jutottak el, ám ettől kezdve csak a gyaloglás jöhetett szóba. Pamplona, Burgos, Leon, Astorga voltak a nagyobb városok, melyeken áthaladtak. Ám visszatekintve legalább ennyire fontos állomást jelentett számukra néhány találkozás és beszélgetés, a természeti és kulturális értékek, a magasság és mélység megtapasztalása a természetben és a saját lelkükben. Szinte minden településen, amerre az út vezet, voltak zarándokszállások, ahol baráti összegért egy éjszakára meg lehetett pihenni. Ezeknek a színvonala meglehetősen változó volt. Aludtak például sportcsarnokban, templomban, ma már nem működő, félig romos kolostorban, és akadt olyan is, hogy százhúszan voltak egy légtérben… A zarándokszállásokon – ha a komfortfokozat nem is volt magas – mindig igen nagy vendégszeretettel fogadták a fáradt vándorokat.

A zarándokút egyik legfőbb jellemzője az egyedüllét, ami nem jelent feltétlenül magányosságot is. Érdekes, hogy Judit és Áron az egyedüllétet mennyire eltérően élte meg. Míg Áron számára a sokszor egyhangú gyaloglás egyet jelentett a hétköznapokból való kilépéssel, amikor lehetősége nyílt végiggondolni életének számos történését, tisztázni jó néhány megválaszolatlan kérdést, addig Juditnak pont az volt a legfantasztikusabb, hogy végre nem töprengett a mindennapi gondjain, hanem abszolút ki tudta kapcsolni a gondolatait.

Mindketten arról számoltak be, hogy bár egyedül járták végig a több száz kilométert, mégsem érezték magukat soha igazán magányosnak.

– Nem csak azért, mert nagyon sokan járják a Caminot, hanem azért is, mert kimondva-kimondatlanul egy közösség tagjainak éreztük magunkat, felekezeti hovatartozástól függetlenül, bármelyik országból érkeztünk is. Rendkívül felemelő érzés volt, hogy a Santiago felé igyekvő hátizsákos vándorok nem egy arc nélküli tömeget alkotnak, mint mondjuk reggel a metrón utazó tömeg, hanem egy valódi közösséget, ahol az ember úgy érezhette, barátok között van, pedig azelőtt egyiküket sem ismerte – mondta el a Régió 4 kérdésére Áron. – Felejthetetlen élményt jelentett minden olyan alkalom, amikor honfitárssal találkoztam – tette hozzá ugyanerre a kérdésre válaszolva Judit.

Végállomás. Az El Camino végét a bazilika megpillantása jelenti Santiago de Compostellában
 
– Alig másfél nappal az abszolút mélypont után, boldogságomban könnyezve azt éreztem, hogy minden tökéletes, hogy óriási béke, nyugalom és harmónia van bennem, és hogy most kell megírnom a családomnak, mennyire szeretem őket – emlékszik vissza az utazás legnagyszerűbb pillanatára Judit.

Mit adott számukra egy ilyen utazás? Volt-e értelme több mint egy hónapon keresztül magányosan róni a kilométerek százait? Megváltozott-e az életük azóta? Mások, többek lettek-e az elmélkedéssel és fizikai megpróbáltatásokkal töltött hetek után? Nos, drasztikus és látványos változásról egyikőjük sem számolt be. Judit úgy fogalmazott, hogy nem egy az egyben azt kapta, amit szeretett volna, de arra talált rá, amire éppen akkor a legnagyobb szüksége volt.

Másfél óra, amelyet Áron Leon katedrálisában töltött, szemlélve azt, hogy a gótikus templom építészeti megoldásai és képzőművészeti alkotásai milyen elementáris erővel sugározzák és hirdetik a mennyei és földi dimenzió találkozását. Kis idő, amit egy békés patak partján töltött. Megtapasztalás, amelyet az óceán partján egy sziklaszirten a végtelent szemlélve élhetett át. Ezek az élmények mind-mind beépültek Áron és a hozzá hasonló sok ezer zarándok életébe, hogy lelkét és hitét tovább erősítsék egy életen át.

– Nagyon sok lelkemet és a hitemet megerősítő élménnyel gazdagodtam, és az új barátok is a Camino kincsei közé tartoznak – mondta végül Áron az útra visszaemlékezve.

Judit és Áron egyetértenek abban, hogy az általuk átélt élményeket másoknak is át kellene élniük. Azoknak, akik szeretnének kilépni a hétköznapokból, testileg és lelkileg szeretnének megerősödni és föltöltődni. Azoknak, akik több évszázados kulturális értékeket kívánnak felfedezni, és azoknak is, akik egy hatalmas túrán akarnak részt venni. Fiataloknak és időseknek, férfiaknak és nőknek, magabiztosaknak és bátortalanoknak, edzetteknek és kevésbé edzetteknek, azoknak, akik földi és égi értékeket keresnek. És azoknak is, akik úgy érzik, mindezeket már megtapasztalták életük során.

Péter Renáta

 

 

 

 

 

Címkék: zarándokút úti beszámoló

« vissza

Kapcsolódó cikkek:

Legolvasottabb cikkeink:

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció