A bodzaillat ára

Regiszter

2011. június 22.
„Kérem a jegyvizsgáló urat, menjen már hátra a két utolsó kocsiba, és hallgatózzon! Hátha kioldott már a fék!” – ezt a mozdonyvezető mondja, bele a mikrofonba. A váratlanul megreccsenő hangra az utasok némelyike összerezzen.

Nem a mondanivaló miatt, amelyből az derül ki, hogy valami zűr van a szerelvénnyel, hanem, hogy egyáltalán megszólalt a hangszóró. Holott hát meg kellene annak szólalnia minden vasútállomás előtt, hogy tájékoztassa a közönséget, melyik település megállója következik. Ennek hiányában ugyanis az ominózus vasútvonalon nem ismerős utasok egymást kérdezgetik: „Tessék mondani, Pilis hányadik megálló innét?”
            Mindazonáltal gyakorló hazai utazó nem zúgolódik emiatt sem, gyakorló utazó már annyi mindent megtapasztalt utazás közben, hogy meglepetés nem érheti.
            De most, a mozdonyvezető közlésére kicsit mégis felkapja a fejét: mi van a fékkel?!
            Ez is mindjárt kiderül, mert ennek a Budapestről Cegléd felé tartó személyvonatnak a masinisztája olyan rendes ember, hogy nem hagyja kétségek közt vergődni az utasait – akik különben általában ahhoz vannak szokva, hogy semmi közük hozzá, miért állnak húsz perce, teszem azt, a kies vecsési határban – hanem szép nyugodtan közli: „Kedves utasok, az a helyzet, hogy meghibásodott a fékrendszer. Ezért azt kérem önöktől, hogy a két utolsó kocsiból jöjjenek a szerelvény elejére. Most nagyon lassan fogunk haladni, de a következő állomáson kitaláljuk, mi legyen. Nekem vannak ötleteim, aztán majd meglátjuk. Köszönöm a türelmüket.”
            Az utazóközönség meghatottan cihelődik, s ballag a hátsó kocsikból előre. Azért ez olyan jó érzés, hogy emberszámba vették. Nem kell Berceltől Cserőig amiatt izgulnia, mi a fészkes fenéért megy ez a vonat ilyen tetű lassan az euró milliókból nemrég felújított pályaszakaszon, mert őszintén és egyenesen a tudomására hozták, hogy gallyra ment a fék.
            Füstölni nem füstöl semmi, ez például kifejezetten megnyugtató, habár nem metrón utaznak, szerencsére. Most, hogy már azt is tudják, miszerint a mozdonyvezetőnek vannak ötletei, a jegyvizsgáló pedig hátrajár a két utolsó kocsiba, hallgatózni, elkezdik élvezni a lassú haladást. Amely valóban olyan lassú, hogy közben le lehetne szállni, virágot szedni a vasúti töltés mellett, aztán visszalépni újból a szerelvényre. Az ablakok mindkét oldalon nyitva vannak, árad befelé a kocsikba a bodza és az akác sűrű, nehéz illata. Mivel pedig az ember arra nemigen számít, hogy éppen ezen a nagy forgalmú vonalon egyszer csak kirándulóvonaton találja magát, pár pillanatig hajlamos szerencseként értékelni a kivételes élményt.
            Már, aki nem siet. Mert aki siet, az már harmadszor hívja fel a férjét mobiltelefonon, hogy megint ez a rohadt vasút.
            Ceglédbercel–Cserőn áll, álldogál a vonat, amikor a szimpatikus masiniszta újra megszólal: „Kedves utasok, tájékoztattam ötletemről az érintetteket, már csak a fő-menetirányító jóváhagyására várunk.”
            Tíz perc, és a jóváhagyás alighanem megérkezik, mert apró rángásokkal beindul, aztán normális ritmusra váltva haladni kezd a vonat. A nosztalgiázás és a bodzaillat árát Cegléden kezdi kapiskálni az átlagos utassá visszavedlő közönség, amikor kiderül: ott már egymás hegyén-hátán, izzadva, elcsigázottan ácsorognak a sínek mellett az ellenirányba tartók, s az ő szerelvényeik a csigavonat miatt máris hatvan percet késnek.
            Hiába, na, az általános rohanásból nem lehet csak úgy büntetlenül kilépni.
 Koblencz Zsuzsanna
Címkék: Regiszter

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció