A három próba

2013. március 5.
Három próbának kellett megfelelnie annak, akit az én nemrég meghalt régi ismerősöm – aki, mint békebeli kereskedő, rajtam kívül még megszámlálhatatlan környékbeli embernek volt régi jó ismerőse – az ő strázsahegyi pincéjében vendégül látott. 

Olyasmi volt ez a három próba, mint a mesében. Ha valaki nem rendelkezett a megoldáshoz szükséges csavaros észjárással, jó ismerős éppenséggel még maradhatott, de a fele királyságot örökre elfelejthette.
Elsőként azt kellett felismerni, miből készült a pálca, amit a házigazda a kezében tartott. Nem lehetett elhamarkodni a választ, ugyanis csak az irgalmatlan alapossággal véghezvitt vizsgálódás deríthette ki, hogy az a pálca bizony egy struccmadár szárnyának csontja, melyen kiszáradt bőr feszül, s a csont hosszabb íze maga a bot, rövidebbje pedig a fogantyú.
Aki ezen a próbán sikerrel túljutott, annak kezébe egy öreg, viharvert lakatot adott a gazda, mely lakatnak nem volt nyílása, a kulcs helye ugyanis be volt borítva fémmel. Azt kellett kitalálni, lehetséges-e mégis belehelyezni a kulcsot ebbe a lakatba.
Akinek sikerült rájönnie, hogy a lakatot borító számtalan bütyök közül melyiket kell megnyomni ahhoz, hogy a kulcslyuk megmutassa magát, megérdemelte nem csak a következő pohár bort, hanem egy elismerő hátba veregetést is.
A java azonban még hátra volt: aki a harmadik próbát teljesíti – szólt az ígéret- annak jutalma nem csupán a fele királyság lesz, de elnyeri a különleges lakat tulajdonjogát is.
Minden próbálkozó el akarta nyerni mindkettőt, ám a lakat nem cserélt gazdát soha. Senkinek nem sikerült a harmadik próbát kiállnia.
Erre a harmadik próbára azonban, hiába próbáltam a nyomára bukkanni hosszas nyomozással, már senki nem emlékezett. Sikertelenségének okát mindenki jó mélyre eltemette, olyan mélyre, hogy ki se derüljön többé, mi volt az a harmadik fortély, amit senki nem volt képes megfejteni.
Hiába kérdeztem a monori asztalosmestert, hiába a bényei történelemtanárt – aki pedig a második próbát még sikerrel állta – s rajtuk kívül megannyi ismerőst, aki Sintár András pincéjében megfordulhatott, nem tudott válaszolni senki. 
A túlpartra került a válasz, s egy ideje más viszi már a „Bitangot”, az üllői vas-műszaki boltot is, amit pedig el sem lehetett volna képzelni nélküle. Más gazdája lett a borospincének is, ahol annyian megfordultak, és ahol annyi, de annyi minden megesett. De legfőképpen megszámlálhatatlan, fergeteges nevetés.
S ahonnan különben valaki egyszer csak ellopta a strucc csontjából készült pálcát.
Mostanra meg már amúgy is elmúlt végleg a mesebeli próbák ideje.

Koblencz Zsuzsa

Címkék: Sintár András

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció