A jog és a csoki

2012. március 8.
A civilizált társadalom jellemzője, hogy a többség által hatalomra juttatott kisebbség olyan normákat, vagyis magatartást meghatározó szabályokat kreál, amelyek betartása mindenkire nézve kötelező. Be nem tartásuk esetén szank­ciókat lehet alkalmazni, amelyek haszna egyrészt erkölcsi, vagyis az állampolgár látja, hogy más hogyan járt pórul, másrészt anyagi, vagyis az elkövetőt akár a sárga földig lehet bírságolni.

A bírságból befolyt összegből aztán fent lehet tartani a betartatásért felelős apparátust, és jól lehet lakatni azokat, akik szabadságvesztés folytán kiesnek a mindennapok robotjából. Ha jók az információim, jelenleg hazánkban egy fogvatartott napi ellátása mintegy 8 ezer forintra rúg. Érdemes lenne összehasonlítani az egy óvodásra, iskolásra jutó állami napi támogatással. Nos tehát a törvények betartása bizony kötelező még akkor is, ha azokat esetleg nem ismerjük vagy nem értünk velük egyet. Szerencsére a hajdan előszeretettel alkalmazott karlevágás már csak az arab világban divatos, ezért helyi tolvajaink megnyugodhatnak: zongoratudásuk csillogtatása elé nem épít gátat az állam. Persze a legjobb törvény az, amelyet az emberek belső indíttatásból tartanak be, ezt hívja a szaknyelv önkéntes jogkövető magatartásnak, ilyenkor az egyének attitűdje sem tiltakozik, tehát nem okoz gondot jónak lenni. Nos igen, a jóság szubjektív fogalom, hiszen egy ismerősömhöz hasonlóan bizonyára a kedves olvasó is találkozott már olyan csokival, amely kívülről zamatosnak, ínycsiklandónak tűnt, de belekóstolva az íze, az állaga már csalódást okozott. Banális párhuzamot vonva megállapíthatjuk, hogy az emberek egy része is ilyen. Először kedvesnek, szolgálatkésznek, szeretetre méltónak, becsületesnek tűnik, de közelebbről megismerve kiderül, hogy ez csak a felszín, a mélyben ott az áruló, a kétszínű, jellemtelen gazember.
    A következő történet főszereplőjére egyik negatív jelzőt sem lehet alkalmazni, ő az az állampolgár, aki nemhogy önkéntesen követi a jogot, de az elvárhatón túl is segíti a hatóságok munkáját. Egy férfi ez év januárjának közepén hogy, hogy nem, de elvetődött a csévharaszti út környékére. Ahogy dolga után nézett, emésztették a saját és a világ gondjai. Talán a végtörlesztésen gondolkodott vagy azon, hogy kell-e nekünk az Európai Unió, esetleg hogy mennyit fizessen be az államadósság-csökkentő alapba, ez a történet szempontjából nem is fontos. Mindenesetre egyszer csak a látómezejébe villant egy ötezer forintos. Nem látomás volt, Széchenyi gróf ott kacsintgatott az árokban, azt sugallva a jogkövetőnek, hogy vegyél, vigyél. Az emberünk belső szeme előtt felvillanhatott egy tengerentúli utazás gondolata, egy ingatlanbirodalom kiépítése, új barátok a politikai, üzleti elitből, hatalom, bomba nők, erő, kapcsolat, napsütés és gondtalanság. Felderítendő az ügy mélységeit, közelebb ment álmai ötezreséhez és szemügyre vette jövője zálogát. Mint aki a Csomolungma magasságából a Mariana-árok éjsötét mélységébe zuhan, úgy érte a csalódás. A legnagyobb magyar ugyanis hiába ékesítette a bankót, az attól még hamis volt, mint azok az ígéretek, melyeket általában négyévente adnak közre gondterhelt arcú, esetleg önbizalomtól és tettrekészségtől csillogó szemű politikusok. Mérete és más jellemzői egyaránt azt jelezték, hogy az életvitele a következő napokban sem változik meg, ezért beletörődve az ügybe beballagott a kapitányságra és átadta a bankjegyet az illetékeseknek. Tegyék a szívükre a kezüket! Önök közül hányan adták volna le a hamis ötezrest ahelyett, hogy összegyűrve visszadobták volna az árokba? Ha 11-nél többen jelentkeznek, megalakíthatják azt a focicsapatot, amely talán meg tudná verni az eszkimó fókavadászok öregfiú válogatottját. Persze, néhányan azt mondhatják, hogy az egész nem életszerű. Nekik azt javaslom, hogy mélyedjenek el belső erkölcsi értékeik vizsgálatában és járják ők is a csévharaszti úti árkok titokzatos világát.

Édes száj

Gyarló emberi tulajdonság a mohóság. Mindenből a legtöbb, a legjobb kell, és ha módunkban áll beszerezni, be is szerezzük, akkor is, ha igazából semmi szükségünk nincs rá. A fogyasztói társadalom addig fogyasztott, amíg elfogyasztotta minden hátterét és tartalékát. A fogyasztásra viszont azért volt hajlandó, mert erre ösztönözték, elhitetve azt, hogy az élet attól lesz jobb, ha minél többet fogyasztunk. Ha van egy almánk, akkor kettő kell, ha kettő van, akkor már legyen egy egész láda. Mert a szomszédnak is annyi van. Talán nem érjük el azt a szintet, amikor az egy darab alma is luxus lesz, egyelőre még mindig nagy sorok állnak a bevásárlóközpontok pénztárainál és bár csökkenő mértékben, de javában fogyasztunk. Igazából megérthető, ha valaki olyan dolgokat halmoz fel ésszerűtlen mértékben, melyekre később szüksége lehet, ilyen például a konzerv vagy az üzemanyag, de hogy valaki miért szed össze 95 édesítőszerrel teli dobozt, az már talány. Pedig éppen ennyit gyömöszölt a táskájába egy illető január 6-án egy bevásárlóközpontban. Utánanéztem a neten, egy dobozban 650 darab van, egy doboz fogyasztói ára 530 forint, az áfa emelése után. Felmerül a kérdés, hogy ha egy kávéban egy mohó kávéfüggő akár kettőt is elhasznál, mikorra fogy el a 61 750 apró édesítő? Ha mondjuk napjában három kávét iszik, mert van elég tartaléka kávét vásárolni, az azt jelenti, hogy 10 291 napig gondtalanul élvezheti az ízeket. Ez nagyjából 28 év. Talán előrelátó volt, de lehet, hogy csak nagy a család, esetleg jótékonysági célok lebegtek a szeme előtt, és sírós arcú, maszatos lurkók napját szerette volna felvidítani. Nem fog kiderülni az indok, az viszont bizonyos, hogy fizetni nem volt szándékában. A pénztárnál borult a bili és a táska, mibe az édesítőszereket tömködte. Az áru visszakerült a polcra, a rendőrök pedig újból megállapíthatták, hogy még nekik is tud újat mutatni az élet.
 

Hagyomány

Aki ragaszkodik a hagyományokhoz, az tiszteli őseit és ősei kultúráját. Persze néha a hagyomány új keletű és egyénre szabott, sokszor ezt hívják megrögzöttségnek. Ez már néha pszichológiai eset, de a következő történet szereplői nem biztos, hogy ismerik ezt a nehezen kiejthető nevű tudományt. Nem tudják azt sem, hogy mit jelent a recesszió, a kettős állampolgárság, az „ájemef”-ről is csak a valóság-show előtti híradóból hallottak. Jóval inkább földhözragadt fogalmakkal operálnak, úgymint pénz, fémhulladék, nagycsalád és ezek szinonimái. A páros szoros rokoni kapcsolatban áll, bűnözői életmódjuk is összeköti őket és van egy közösen gyakorolt, hagyományos tevékenységük. Időről időre felkerekednek és ellátogatnak a monori Volán-telep kerítéséhez. Figyelmesen terepszemlét tartanak, majd mikor nem látnak már zavaró körülményt, akkor bemennek a telepre és pakolnak. Főként fémtárgyakat, mert ezek eladási módját remekül ismerik. Mikor már roskadásig rakták szebb napokat és legális tulajdonosokat is látott kerékpárjukat, akkor elindulnak, hogy pénzzé tegyék a szerzeményt. Így teszik ezt évek óta, hiszen hagyományként űzik. Ami viszont szintén hagyomány, hogy rendszeresen le is buknak ezzel. Most is. A rendőrök nem tudták nem észrevenni a nyikorgó drótszamarat vonszoló párost, és feltettek néhány kérdést, melyekre nem volt kielégítő hazugság. Az eljárás megindult, a lopott holmi visszakerült a telepre, egészen addig, amíg a balszerencsés duó újfent fel nem kerekedik szerencsét próbálni. Fura világ ez, és lesz még furcsább is, de vannak dolgok, melyek nem változnak soha. A csoki és a mohóság szeretete, illetve a hagyományok tisztelete. No meg az, hogy mindig lesznek tolvajok. Minden szinten.
Sipos Tamás
 
Címkék: rendőr bűn

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció