Eredetileg a beszélgetőpartnerem egy mélytengeri búvár volt, aki ifjú éveiben Cousteau kapitány legénységének tagjaként is szolgált, évtizedekig külföldön élt, s amikor már nem búvárkodott, a merülések tárgyi emlékeiből olyan házi múzeumot állított össze, amelyet több külhoni város kiállításán is megcsodálhatott már a közönség.

Idős korára egy húszhektáros birtokra, a tanyavilágba visszavonulva maga körül őrizgeti a ritkaságszámba menő anyagot, közte pedig – akik már látták, bizonygatják, hogy tényleg így van – egy tengeralattjárót, s számos hátborzongató méretű cápaállkapcsot.

Csakhogy a birtok, a rendkívüli tárgyak és élmények tulajdonosa több olyan betegségben szenved, amiből egy is túl sok lenne egy embernek, pláne idős korára. Előre megbeszélt látogatásunk napjának előestéjén is mentő vitte őt kórházba – tudatta a házvezetőnő.

Így azután ott álltam a lelakatolt, kétszárnyú vaskapu előtt, amely mögött tábla figyelmezteti az érkezőt, hogy belépni életveszély miatt bárkinek csak saját felelősségére ajánlatos, s miközben a dűlőút túloldaláról bámész őzek figyeltek, gondolatban végleg letettem arról, hogy az Albertirsa és Mikebuda közt elterülő tanyavilágban megismerhessem és továbbadjam egy páratlan életsors történetét.

 

Alig fél óra múlva azonban szót válthattam Vass Lajos juhásszal, rádöbbenve közben, hogy hiszen mindannyiunk életsorsa páratlan. S hogy ez kiderüljön, csak meg kell állni, beszélgetni.

Amikor még csak messziről láttam a legelő távoli szélén botjára támaszkodó, magas, szikár alakot, aki szinte mozdulatlanul figyelte a birkák méla, zöld fűcsomótól még zöldebb kákicsbokorig tartó bóklászását, nagyon irigyeltem a juhászt.

Sejtettem, hogy nem ő a birkanyáj tulajdonosa – tulajdonosok általában mással vannak elfoglalva, nem terelgetéssel – az övé csak ez a parttalan szabadság itt a zöldben. Ahová nem jár sem a postás, sem a kopogtatócédula gyűjtő, sem a díjbeszedő, sem a banki számlaellenőr, de még a végrehajtó se nagyon. Vagy ha igen, az sem az ő gondja. Madárcsicsergésre ébred, nem arra, hogy bevágja valaki az ablak alatt a kocsija ajtaját. Nem olvas újságot, nem néz tévét, nem hallott a celebekről. Nem jár bevásárlóközpontokba, a gazda kihozza neki a füstölt kolbászt, szalonnát, krumplit, néha birkagulyást főz bográcsban. Ha netán mégis kíváncsiság ébredne benne az itteni erdőkön és réteken túli világ iránt, megkérdezi a vadőrtől, mi újság. Ha tudni akarja, hány óra, felnéz a nap állására.

Istenem, de jó neki!

 

– Nem tudják, mennyi az idő? Elfelejtettem elemet cserélni – szólt kimondatlan gondolataim végén a juhász, mert addigra éppen melléje értünk, s megrázogatta a csuklóját, hátha attól magához tér a karóra. Ezzel a mozdulattal a szabad pusztai élet illúziójáról szövögetett képet is elkezdte átfesteni a valóság.

Vass Lajos juhászról megtudtam, hogy nem rokona a Röpülj Pávás zeneszerző-karmester népzenekutató Vass Lajosnak, bár ezt már mások is kérdezték tőle. Esztergom környékéről származik, ma is hiányzik neki az a táj, a hegyek. Nehezen szokta meg az itteni sík vidéket, de alighanem itt ragad, errefelé jobban van munka.

Sosem gondolta volna, hogy az Albertirsa és Mikebuda közötti vidékre keveredik, de hát így hozta az élet.

Rendőr volt valamikor, a készenlétieknél, aztán amikor elege lett belőle, hogy az ország egyik sarkából a másik szögletébe vezénylik, s jóformán állandóan úton van, kérte a leszerelését. Nehezen ment, eltartott vagy két évig, mire megint civil lett.

Kitanulta ezután a nehézgép kezelést és a robbantómesteri szakmát, de mire igazán belejött volna, a bányákat elkezdték felszámolni, abba kellett hagyni a bányászkodást.

Úgy gondolta akkor, elhelyezkedik a mezőgazdaságban. Kitanulta a növényvédelmet, elkezdett traktort vezetni – de akkor meg a mezőgazdaságról derült ki, hogy nem lehet belőle megélni.

Az erdőket csak nem számolják fel! - gondolta Vass Lajos, s elhelyezkedett egy erdőgazdaságban. Mivel értett a gépekhez, hamarosan vonszoló beosztásba került. De veszteséges lett a gazdaság, külföldi tulajdonosnak adták el, aki úgy gondolta, talál olcsóbb munkaerőt, s a régi munkásokat szélnek eresztette.

Így lett végül juhász Vass Lajosból.

 

Amint meséli, a juhászatot is hamar megtanulta. A gazda megmutatta, hogyan kell körmözni, elletni, terelni. Most 162 birkára és két kosra vigyáz, reggel, délben és este négy lovat is ellát a tanya istállójában.

Most a nyáj valamennyi birkája vemhes, az elnehezült jószágok egymás után potyogtatják világra a kisbárányokat. Olyankor a juhász ölben viszi őket a legelőről a tanyára, ahol külön, elkerített helyen vannak az anyjukkal, hogy össze ne keveredjenek – más birkáját nem szoptatja az anyajuh. Ellés idején se éjjele, se nappala a juhásznak, de reggel hétkor már kint van a nyájjal a legelőn. Figyel – de közben rengeteg ideje van a gondolkodásra. Min töpreng vajon?

Mostanában már leginkább azon – mondja, - hogy minél előbb elmehessen innen. A munkája és a fizetség közt meglehetős szakadék tátong, finoman szólva a szállása is jócskán hagy maga után kívánnivalókat. A vizet nem csak a mosdáshoz, de az itatáshoz is egy Norton kútból húzza – el tudjuk képzelni, mennyit kell ahhoz rángatni? Van, hogy enni sincs ideje, gyakran ereje sem, hogy a napi robot után nekiálljon magának főzni. Legtöbbször konzervet eszik. Kolbász, szalonna? Az nincs. Drága.

Hogy milyen lehet a húsvéti báránypecsenye íze, arról fogalma sincs.

Nemrég egy közeli faluból kapott ajánlatot: traktorost keres a kétszáz hektáros földbirtokára egy gazda.

Az ötvennyolc éves Vass Lajos a kampós botjára támaszkodva – ami nem az övé, négyezer forintért vette a birkák lábára jól ráakasztható kampót a gazda – a Rigó nevű mudit – az sem az övé, pedig jó terelő, és okos, az egymást sűrűn cserélgető, új meg újabb juhászokhoz jól alkalmazkodó kutya – maga mellé füttyentve azon tépelődik naphosszat, érdemes-e most megint a mezőgazdaságra váltani a juhászatot.

Olykor az is eszébe jut, milyen szerencse, hogy sosem alapított családot. Jobb az ilyet egyedül végigélni.