Hiába ragasztotta ki idejében a plakátjait, megint az derült ki, errefelé senki nem akar tan­gót, keringőt, cha-cha-cha-t, vagy mambót járni.
   Pedig Molnár László tánc­tanár pár évvel ezelőtt megfordult a régiónak szinte valamennyi településén, s volt bőven tanítványa. Az meg már végképp a múlté – pedig csak tíz éve történt –, hogy eredeti hivatását amiatt cserélte fel az addig hobbiként űzött tánctanításra, mert Abonyban száznál is többen álltak sorba, hogy a társastánc-tanfolyamára bejussanak.
 

Csetlő-botló tánctanár

Az egész úgy kezdődött, hogy Molnár László sokáig egyáltalán nem tudott táncolni, és emiatt nem volt hiányérzete. Amikor aztán a debreceni Fazekas Mihály gimnáziumban közeledett a szalagavató, s az ő osztálya is elkezdte tanulni a báli fellépésre szánt műsort, megint csak nem az derült ki, hogy nála jobban senki ne ropta volna még ebben a nagy múltú intézményben. Mert hát igencsak csetlett-botlott.
   Felejthetőre sikerült tehát a tánccal való első találkozása, a másodikra még sokáig nem is került sor. Előbb kitanult erdőmérnöknek a soproni egyetemen, majd munkába állt Szolnokon. Senkit nem ismert, viszont észrevette a társastánc-tanfolyamra, a heti rendszerességgel rendezett össztáncokra invitáló plakátokat.
   Nem a tánc hiányzott, inkább a társasági élet, s itt egyszeriben mindkettőre rátalált.
   Szolnokon és környékén ezek a társasági összejövetelek mindmáig nagyon népszerűek – meséli, de ennek okát nem találjuk. Főleg, mert a monori régióban hirtelen hamvába holt táncos kedv elmúlását csak azzal tudjuk magyarázni, hogy a pénztelenség rossz hatással van az itt élők hangulatára is.
   De hát Szolnokon sem más a helyzet. Az össztáncon mégis minden alkalommal ott van vagy harminc-negyven pár. Márpedig, hogy alkalmanként ennyien ott legyenek, ahhoz legalább százötven párnak kell tanfolyamra járnia. Ennyiből választódnak ki az össztáncra is ráérő jókedvűek.
   Nem érdemes tovább számolgatnunk, úgyse lesz meg a válasz, inkább Molnár László pályafutására koncentrálunk, aki elvégezte a kezdő kurzust, majd a haladót, és egyszer csak azt vette észre, hogy bár eleinte igen sokat kínlódott a különféle lépések elsajátításával, utóbb mégis ő lett az, akihez a többiek a kérdéseikkel fordultak: „Ezt hogy is kell? És azt hogy csinálod?”
   Így hát a fiatalember elkezdte, majd 2001-ben el is végezte a társastáncoktató tanfolyamot, amelynek végeztével, harminc társával együtt eredményes vizsgát tett.
   Ekkor már tudta, hogy a tánc révén be lehet jutni egy másik, egy „minőségibb” világba.
   Mások ezt úgy szokták megtapasztalni, hogy elmennek egy bálba, ahol egészen addig jól elvannak az „egyet jobbra-kettőt balra” koreog­ráfiájukkal, amíg melléjük nem penderül két-három pár, akik valóban tudnak táncolni. És olyan álomszerű harmóniában képesek slow-foxot járni, hogy a körülöttük táncolók kénytelenek irigy nézővé átvedleni.
   Ezen a ponton kellene belépnie az „én is így szeretnék táncolni” reflexnek. Többnyire mégsem ez történik. Manapság legalábbis.
 

Nem csak a lépéseket kell megtanulni

Nemrégiben még Albert­ir­sán, Pilisen, Nyáregyhá­zán, Gombán, Sülysá­pon, Tápió­szelén és Tápió­szőlősön, Farmoson, Tápióságon, Dán­szent­mik­ló­son magyarázta és mutatta a tánclépéseket, s nem kellett bizonygatnia, hogy a mozgáskultúrának milyen fontos alkotóeleme a tánc. Senkinek nem jutott eszébe sem a hip-hop, sem a break, a funky, az elektric boogie – bár ezek is benne vannak a gyűjtőfogalomban. Csakhogy mindez a magányosok tánca, egyesek szerint „hideg magánzárka”. Alkalmatlan a kapcsolatteremtésre. 
   Molnár László, aki kiváltképpen a felnőtteket szereti oktatni, azt állítja: egy-egy tanfolyamon a párkapcsolatok is átértékelődnek. A kezdő lépéseknél még jóízűeket lehet vitatkozni azon, hogy a férj vagy a feleség a „botlábú”, aztán lassan kialakulnak a szabályok: a férfi irányít, a nő követi. Vagy nem. És akkor a tánctanár szelíden elmagyarázza, hogy a táncnak e szabályát maga az élet alakította ki.
   De Gombára például átjárt egy pesti házaspár, ők azt mesélték: amíg leérnek a tanfolyam helyszínére, annyit beszélgetnek, amennyi idejük ilyesmire tán még sose volt. 
   S hogy az milyen érzés lehet, amikor a parketten kiderül, hogy a pár a táncban is tökéletes együttest alkot, csak az tudja, aki tapasztalta. Meg aki látja őket.
   Csakhogy a való életben inkább úgy van, hogy mindig több a nőnemű jelentkező, mint a férfi, márpedig lányok nem táncolhatnak lányokkal. Ugyanis nem csak a lépéseket kell megtanulni, hanem a szerepet is – mondja Molnár László. Mivel pedig a hölgyek ezzel is tisztában vannak, addig-addig noszogatják a párjukat, amíg az beadja a derekát, és elkezd járni a tanfolyamra. És ha már ott van, bebizonyítja, hogy kitartó. Nem adja fel. Ebben pedig nagy segítségére van Molnár László, aki még jól emlékszik rá, ő maga is milyen nehezen kezdte.
 

A társai kinevetnék

És hogy a férfiak általában így lehetnek ezzel, arra enged következtetni a tény, miszerint a saját kislánya háromévesen már illeg-billeg, forog, táncol. Csak úgy magától. A kisfia ilyesmire nem mutat semmilyen hajlandóságot.
   Később pedig, ha mutatna némi érdeklődést, a társai kinevetnék, amint kiejtené a száján az össztánc vagy a társastánc szót – jegyzem meg.
   Molnár László azonban bízik benne, hogy nem így lesz. Noha mostanában a tánctanításról át kellett nyergelnie a villanyszerelő szakmára, hogy kenyér is legyen a családja asztalán.
   De a plakátokat azért időről időre kifüggeszti. Mint legutóbb néhány monori intézmény falára. Akadtak is jelentkezők, a haladóknak meg­hirdetett tanfolyamra, a kezdőkére is. Csak éppen nem elegen.
   Márpedig öt pár miatt nem lehet megyéről megyére autózni, ahhoz túl drága már a benzin.
   Így múlhat el az össztánc dicsősége.
   De talán nem örökre.           
Koblencz Zsuzsa