A költő hazalátogatott

2011. május 30.

Költő és olvasói találkoztak április elején a Monori Helytörténeti Kör – Közművelődés Egyesület „irodalmi szalonjában”.  Baranyi Ferenc két legújabb verseskötetének, s Laczkó András irodalomtörténész Baranyiról szóló monográfiájának bemutatása szolgált az esemény apropójául. Baranyi Ferenc nemcsak vendégségbe érkezett Monorra – gyermek- és ifjúkorának emlékezetes, többször is megénekelt helyszíneire –, hanem hazajött. Akik szeretik, úgy is fogadták.


A költő a monori kalaposmester, Baranyi Sándor unokája. Ezt, a meghívó első oldalán található információt, részint amiatt fontos tudni, mert a közönséggel való találkozást az iparosok helyi székházába szervezte a helytörténeti kör. Másfelől pedig, amikor Dobos György, a kör elnöke felolvassa Baranyi Ferencnek e kalapos nagyapáról szóló emlékezését, az ipartörténeti kiállítás egyik fotográfiájáról maga a kalaposmester nagyszülő pillant vissza a jelenlévőkre.
            Hadák késessel együtt járta Baranyi kalapos a környékbeli vásárokat – derül ki a történetből – s a vicinálissal zötyögtek éppen, amikor Hadák késes a békésen szalonnázó kalapostól megkérdezte, tőle származik-e a bicskája, majd a nemleges válasz után kidobta barátja kését az ablakon, mondván: ezt érdemli, aki nem támogatja a hazai ipart. Válaszul Baranyi Sándor afelől érdeklődött, vajon Baranyi-féle kalapot hord-e iparos társa. Mivel erre is nemleges volt a válasz, ő a kalapot suhintotta ki a vicinálisból. Nem álltak szóba ezután egészen karácsonyig, amikor viszont egy-egy remekkel lepték meg egymást: Hadák késes a legkülönb bicskájával, Baranyi kalapos egy kiválóan elkészített fejfedővel.
            A közönség nevet, hátradől, jól érzi magát. Pedig szűk a terem, nem is jut mindenkinek hely, a falak mellett is ácsorognak. A teraszon álldogálók a tárva hagyott ajtón kiszűrődő hangokból próbálják követni az eseményeket, s amikor a sokadik, a rendezvényre be nem férő érdeklődő távozása után egy csapat gimnazista is csalódottan hagyja el a helyszínt, valaki megjegyzi kint: „jó lett volna egy kivetítő”.
            Kivetítő. A poétával való találkozáshoz. Igaz, Kossuth-díjas, és „földi” is e költő, de akkor is, hát ki mert volna ilyet remélni e vers nélküli időkben?
            Baranyi Ferenc korábban elmondta már, hogy éppen Fónyad Dezső nagytiszteletű úr volt az, akinek könyvtára jóvoltából a népi írókkal megismerkedett, s aki a kezébe adta Illyés Gyulától a Puszták népét, minekutána elmondhatja: „engem egy református pap kezdett balra tolni”.
            Fónyad Dezsőről Monoron azóta utcát neveztek el. Most pedig az ajtóból, több érdeklődő közé szorulva nézem, amint a két, köztiszteletnek örvendő, nyugalmazott utóda – Gulyás István és Fekete János lelkész – elmosolyodik: a költő épp felolvasott írásából az derül ki, hogy ugyan nem hívő, mégis szeretne olyan fényes lélekkel járni néha, mint amilyennel nagyapja indult annakidején a templomba.
            Olasz dalokat dúdol ezután a közönség az előadókkal, közben Simon Gyulát, a gimnázium egykori igazgatóját, az olasz irodalom és kultúra szerelmesét figyelem – aki Ariosto Eszeveszett Orlandójának két kötetét, ezerkétszáz oldalt betöltő negyvenhat énekét Magyarországon elsőként lefordította – látom, Itália „jelenlétén” ő is mosolyog.
            Egyáltalán: a terem hangulata egyre otthonosabb, a költő pedig – akiről egy helyütt azt olvasom, különösen a ’60-as években volt népszerű, s „versei fontos, jellemző történeti dokumentumai egy azóta letűnt időszak és nemzedék életérzésének” – talán megilletődöttségét palástolva, egy anekdotával köszöni meg a teremben érezhetően jelen lévő rokonszenvet.
            S a „letűnt nemzedék” – közöttük egészen ifjak is – mit sem törődve azzal, hogy már letűnt, néma csendben konstatálja a rég született versek aktualitását.
            Azután megint nevetés. Hogy is ne, amikor a találkozót záró írásból kiderül, miszerint a református kistemplomban, ahol Baranyi Ferenc Ferkó korában, 16 évesen kántori feladatokat látott el, Ondó Pista bácsi, a harangozó fújtatott az orgonához. S ezt olykor amiatt hagyta abba, hogy rákiálthasson az esketés alatt a hátsó sorban viháncoló gyerekekre: „Elmentek onnan az anyátok valagába!” Ilyenkor kis időre abbamaradt a ceremónia, aztán ment minden tovább. A béketűrő tiszteletes úr még afelett is hajlandó volt szemet hunyni, ha Ferkó a Porgy és Bess dallamaival búcsúztatta istentisztelet végeztével a templomból kifelé vonuló hívőket. De azt már nem nézhette el, hogy húsvéthétfőn, a locsolkodás során kissé becsiccsentett ifjú összekeverte a zsoltárokat, minekutána mást játszott az orgonán, mint amire a hívők épp rázendíttek.
            Hát, ez nagyon jó volt – osztja meg véleményét a terasz hűvösében álldogálókkal a benti melegtől felhevült hölgy, aki verseskötetekkel a kezében tart kifelé a teremből.
            Bent még hosszú sor kanyarog: Baranyi Ferenc dedikál, egyre csak dedikál.
Koblencz Zsuzsanna
Címkék: költő közönségtalálkozó

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció