Megállított egy ismeretlen asszony, és azt kérdezte, lenne-e egy kis időm, hogy meghallgassak egy rövid történetet, amit aztán meg kellene írnom. Úgy gondolja – mondta bátortalanul – érdemes lenne.

            Mint afféle írástechnikai iparos (kollégám jelöli ezzel a találó nyelvi leleménnyel szakmánkat, az újságírást) magam is gyakran dolgozom „hozott anyagból”, tudom tehát, hogy az ilyen anyagok némelyike oly végtelenül finoman szőtt, drága holmi, hogy szinte dolgozni sem kell vele. Magától simul az iparos keze alá. Az első percekben sejteni kezdtem, hogy ezúttal is hasonlóval akad dolgom.

            Nagyon sok baj érte mostanában – kezdte az asszony. Nem akarja részletezni, minek is terhelne vele másokat – nézett maga elé, és amikor felemelte a pillantását, a szemében tényleg annyi szomorúság volt, hogy azt vártam, kicsordul.

            Elég annyi – folytatta – hogy elveszítette a harmincnyolc éves lányát. Az unokái, akikkel addig nap mint nap találkozott, anyjuk halála után messzire költöztek az apjukkal, azóta nem is látta őket. A veszteségbe csak amiatt nem betegedett bele, mert szükség volt rá: a férjénél is előrehaladott rákbetegséget diagnosztizáltak.

            – Együtt jártunk a kórházi kezelésekre, nagyon meg akart gyógyulni, nagyon tartotta magát.  Még akkor is összeszorított foggal viselte a vonatozást, buszozást, amikor már alig tudott járni. Különös módon ezekből az utakból az maradt meg bennem, hogy egy délelőtt belebotlottunk az utcánk sarkán egy eldobott cipőbe. Egészen jó cipő volt, és a férjem, aki azelőtt minden kacatot hazahordott azzal a felkiáltással, hogy „egyszer még ez is jó lehet valamire!”, most nem hajolt le megnézni ezt a pár sportcipőt.

            – Aznap már haza sem engedték a kórházból. Ott jártam el a kidobott cipő mellett négy hétig, minden áldott nap. Aznap vihette el, vagy dobhatta a szemétbe valaki, amikor megtudtam, hogy már nem kell többé a kórházba mennem. Vége. Otthon már csak ketten maradtunk: a kutyánk meg én.

            – Gondoskodtam én róla, addig is, azután is, kapott ennivalót, csontot, friss vizet. De úgy belefáradtam a fájdalomba, hogy ezen kívül szinte nem is vettem tudomást róla. Járt utánam az udvaron mindenfelé, néha letaposta a sarkamról a papucsot, hozta a labdáját, játszani akart.

            – Sokszor annyira idegesített, hogy ráordítottam. Ahogy így visszagondolok, csak kiabál­va szóltam hozzá: tűnj innen, megint gödröt ástál, szőrös lett tőled a lábtörlő, takarodj! Egyik nap észrevettem, hogy nem eszik. Minden ott maradt a tálban. Na, még ez is! Miből fizetem az állatorvost? Még arra is gondoltam, hogy elment már mellőlem mindenki, hát pusztuljon ez is.

            – Aztán egyik reggel, ahogy kinyitottam az előszobaajtót, ott állt, és nézett rám. Olyan volt a szeme, komolyan mondom, mint egy emberé. Egy borzasztóan magányos emberé. Lehajoltam hozzá, megsimogattam. Jó régóta, most először. A lábamhoz törleszkedett, szinte remegett. Amikor levettem róla a kezem, felemelte a fejét a tenyeremhez, mint aki kéri, hogy folytassam. Ott álltunk, nem is tudom, mennyi ideig, és én a kutya hátán a kezemmel úgy sírtam, mint egy óvodás.

            – Amikor abbahagytam, odament a táljához. Evett.

            – Annyit szövegelünk a szeretetről összevis­sza, de én ekkor jöttem rá, hogy legtöbbször azt se tudjuk, mit beszélünk. Még egy kutya is jobban tudja nálunk. Hát, csak ezt szerettem volna elmesélni - mondta az asszony, szinte bocsánatkérően.

            És elment, mielőtt meg tudtam volna szólalni.