A madarász Kossuth-díja

Kitüntetés

2014. október 31.
A legmagasabb fokon ismerte el a szakma egy monori madarász munkáját és színes tollú kedvenceit.

Paraszka Jánosnak, a Monor Környéki Díszmadár Egyesület elnökének neve ismerősen cseng nem csak ezen a környéken, de szakmai berkekben országszerte. Sőt: miután a Díszmadártenyésztők Országos Egyesületének tíz évig elnökségi tagja, öt évig elnökhelyettese volt, a világversenyekkel kapcsolatos teendők közben nemzetközi ismeretségekre és ismertségre is szert tett. Különösen azóta, amióta idén az olaszországi Bariban az általa tenyésztett kragen papagájok világbajnokok lettek
– amiről lapunk is beszámolt. Most pedig arról adhatunk hírt, hogy Paraszka János a napokban átvehette a madarászok Kossuth-díjának tartott Siroki-díjat.



Amikor a kapuban kezet fogunk, a magas, jókötésű férfiről az jut eszembe: ha egy festőt megbíznának azzal, hogy fesse le a képzeletünkben élő madarászt, hát aligha Paraszka Jánost választaná modelljéül. A sors azonban nagyon is jól össze tudja illeszteni életünk mozaikdarabkáit. Ez esetben például, nagyon helyesen, úgy rendelkezett, hogy ha Paraszka Jánosnak gázszerelőként meglehetősen sok stresszel kell megbirkóznia, akkor a hobbija legyen a színes, selyem és bársony tollruhás vidám madarakkal, a papagájokkal való foglalatosság.
Ami tulajdonképpen a galambokkal kezdődött, de hamar bebizonyosodott, hogy nem ők lesznek a monori ház udvarának egyeduralkodói. Amikor ugyanis az akkor 18 éves fiatalember hazafelé ballagott a munkából, felfigyelt rá, hogy Fekete Béla bácsiék portájáról különös hangok szűrődnek ki.
– Azok fogtak meg engem, a hangok. Az a surrogás, kurrogás. Hát kiderült, hogy papagájokat tart a Béla bácsi. Behívott, és ezzel el is dőlt a sorsom. Az első madarakat tőle vettem, később másoktól is, és amikor elkezdtek tojásokat rakni a tojók, hát az valami nagyon jó érzés volt. Hiszen, ha szaporodnak, akkor ezek a madarak jól érzik itt magukat, tudok velük bánni, gondoltam boldogan. És ezzel el is kezdődött a madártenyésztés.
Akkoriban Monoron és környékén még nem volt egyesülete a madarászoknak ezért a pesti B19-es klubhoz csatlakozott Paraszka János, amíg aztán 1989-ben megalakították a mostani egyesület elődjét. Ma már 25-28 dísz­madártenyésztő tagja van a monori klubnak, amely ’95-ben csatlakozott az országos egyesülethez is, hogy számukra is tágabbra nyíljon a világ.
Közben azonban Parasz­ka János annyi mindent megtanult a madártenyésztésről és a madarászok világáról, hogy vele beszélgetve az az érzésem: amit ő ne tudna megválaszolni, az a kérdés nincs is.
Aki kapott már valaha díjat, kitüntetést, pontosan tudja, hogy a szakmai elismerést semmi nem múlja felül. Ha azok ítélik a legrangosabbnak az ember munkáját, akik maguk is ugyanazt művelik magas fokon, annál nagyobb elismerés nincsen. Pontosan ez történt most Paraszka Jánossal a Siroki-díj kapcsán.
A néhai Siroki Zoltán ornitológus professzor családja által alapított díj egy tekintélyes fadoboz, benne kicsiny réztáblákon az eddigi díjazottak neve és egy elegáns ezüstserleg. Miközben Paraszka János gyengéd mozdulatokkal kibontja, kinyitja, megmutatja, olyan áhítattal nézzük, mintha a Grál kelyhe került volna elébünk hirtelen a konyhaszekrényből. A tárgyiasult elismerés valami olyan eleganciát és tekintélyt sugároz, hogy hirtelen megértjük, mit jelent, amikor valaki egyvalamire felteszi az életét és azt a tőle telhető legtökéletesebben meg is valósítja.
Elgyönyörködünk aztán a papagájokban is, mert van rajtuk gyönyörködni való bőven. Szavakkal elmondhatatlan színű toll­ru­hákban nézegetnek bennünket a dróthálón át a tágas röpdékben. Úgy eszegetik a közéjük tévedt verebek társaságában az almaszeleteket és a magot, mintha mindig is épp ilyen otthonra vágytak volna. És ez alighanem így is van, hiszen mind itt bújtak ki a tojásból.
Mi­­ért éppen papagájok, s azok közül is miért épp a sárgahasú kragen? – kérdezem.
– Nem tudom – válaszolja karját széttárva a madarász. – Így alakult.
Igaza van, nem kell mindenre magyarázatot keresni. Arra például amúgy is lehetetlenség lenne válaszolni, amit Paraszka János – aki nem titkolja, hanem hihetetlen erővel és bátorsággal viseli a betegségét – a kemoterápiás kezelések közben a kórház ablakából lát. Ott van a rákbeteg kisgyerekek játszótere épp az ablaka előtt, és ő nem tud szabadulni a kínzó kérdéstől, amikor a két-három éves kis betegeket ott látja. Hiszen azt mondják, minden betegség az agyban dől el.
– Ezek a csöpp ártatlanok ugyan miképpen dönthettek volna önmagukról, éppen így?! – kérdezi, de mint az életbe vágó kérdésekre mindig, erre sem jön válasz sehonnan.
Aztán eszébe jutnak az otthoni madarai, amiket távollétében az édesanyja gondjaira szokott bízni. Ettől a gondolattól megnyugszik.
A madarak mindig is ezt jelentették a számára – mondja –, a megnyugvást.
Kertész Zsuzsa
Címkék: madarász papagáj díj kitüntetés hobbi madarak

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció