A Körhinta című film egy jelenetében Mari (Törőcsik Mari játssza) kétségbeesve kifakad: egész életére boldogtalanná teszik, ha Farkas Sándorhoz adják feleségül, csak azért, hogy „főd a főddel” házasodjék, amikor ő Bíró Mátét szereti. Az anyja beletörődve sóhajtja: az asszonyoknak ez a sorsuk, őt is így adták férjhez, tizennyolc évesen.
    Ül Kis Manyi a sarokban, feketében, mint egy vén varjú, morzsolja a kukoricát, mint alighanem minden áldott este, amikor épp nincs más dolga, és a néző hitetlenkedve számolgatja: ha a lánya tizennyolc, és ő is annyi volt, amikor férjhez adták, akkor most harminchat éves. Legfeljebb negyven. És az élete úgyszólván befejeződött.
    Ehhez képest ma Monoron a hatvanas-hetvenes korosztály is legalább öt klubot, kört, egyesületet működtet. Kiss Miklósnéval, a nyugdíjas kör elnökével számolgatjuk, hányan is lehetnek e civil szerveződések pontosan? De csak az derül ki, hogy nemrég is alakult egy, egy másik meg felbomlott, onnan a tagok átvándoroltak az ízlésüknek megfelelő másikba.
    Vannak a „beszélgetős” nyugdíjasok, akik arra rendezkedtek be, hogy gyakran összejöhessenek társalogni. Mások dalolgatni, megint mások kirándulni szeretnek. Vannak azután, akik tánccsoportot alakítottak és műsorukkal rendszeresen turnéznak, aztán ott van a Katedra, a nyugdíjas pedagógusok társasága. Vagyis, mindenki megtalálja az érdeklődésének megfelelő közeget, ha már elege lett otthon a négy falból. Vagy, ha nincs kihez szólnia. Hiszen az idősebb korosztály jelentős része özvegy, magányosan él.
    Kiss Miklósnénak, ennek a kicsi, vékony, törékenynek látszó, de annál nagyobb elevenséggel és szervezőképességgel megáldott klubvezetőnek arról van kimutatása, hogy az ő körük a közel négyezer helyi nyugdíjas közül a rendezvényeivel, kirándulásaival, összejöveteleivel tavaly majd’ kétezer idős embert szólított és mozgatott meg. Ez a kör ugyanis, Kissné megfogalmazása szerint, a kultúrára és az egészség megőrzésére koncentrál.
    Minden hónapban egyszer gyógyfürdőbe mennek. Színházbérletük van, s mivel jó kapcsolatot ápolnak a Tisztelet Társasággal, általuk is rendszeresen hozzájutnak rendkívül kedvezményes áru, olykor ingyenes belépőkhöz.
    Ez a kör nem csak alkalmi társaság, a tízéves jubileum után már nyugodtan nevezhető összeszokott, családi körnek. Amikor közéjük látogattam, csak egy kocsi parkolt az udvaron. Akik jöttek, gyalog jöttek. Vagy busszal. Mert Péteriből, Gombáról is járnak közéjük. Aki meg mégsem tud jönni, mert éppen beteg (ami ebben az életkorban gyakran megesik), annak házhoz viszik az ajándékot, a baráti szót. Vagy a virágot. Mert a névnapokat is negyedévente, összevonva ünneplik.
    Tavalyelőtt öt tagjukat temették. Tavaly kettőt. Aki végleg eltávozik, annak helyébe újak jönnek. A körben a nagyik nem az elkerülhetetlen elmúlással foglalkoznak, helyette inkább társasági életet élnek, és jól érzik magukat együtt. Alighanem amiatt, mert visszanézve  már jobban látszik az, amit Szolzsenyicin egyik regényében így fogalmazott: „…mert nem az anyagi jólét teszi boldoggá az embereket, hanem a szívek viszonya, és hogy milyen szemmel nézzük az életet. Ez is, az is mindig hatalmunkban áll, tehát az ember mindig boldog lehet, ha boldog akar lenni, és ebben semmi sem akadályozhatja meg”.