A „nem visszaváltható” generáció

Regiszter

2009. február 15.
A minap felkaptam a fejem egy hírre, hogy 37 magyarországi Tesco és két Cora áruházban visszaváltják az üres alumínium dobozokat és a PET-palackokat.

Szegény gyömrőiek – gondoltam magamban – hiszen éppen most szavaznak arról, hogy szelektíven gyűjtsék a városban a hulladékot (ráadásul némi többletdíjért), vagy sem. Ha pedig visszaváltják a legnagyobb mennyiségben képződő újrahasznosítható szemétforrásokat, akkor mi értelme van válogatva gyűjteni a hulladékot? Folytatva a cikket azonban kiderült, hogy a Tescoban és a Corában sincs kolbászból a kerítés. Minden öt alumínium doboz után tíz forintot, minden öt PET-palack után pedig öt forintot fizetnek az áruházak. Vagyis egy sörösdobozért 2, azaz kettő, egy PET-palack után pedig 1, azaz egy forintot kapunk. Tudom: „Ki a fillért nem becsüli, a forintot nem érdemli”. De akkor, amikor már 1 és 2 forintos sincsen! Ugyan már! Ez még azoknak a hajléktalanoknak sem üzlet, akik esetleg szégyellik a koldulást, ezért más módon próbálnak meg pénzhez jutni.

Az egyutas italcsomagolások visszagyűjtése nem hazai találmány, csak másutt – talán nem meglepő – egy kicsit jobban csinálják. A betétdíj-rendszereket a skandináv országok már 1984 és 2002 között bevezették, ma már a fémdobozok 93 százalékát, a PET-palackok 80 százalékát gyűjtik vissza. Még a környezetvédelméről nem túlságosan híres Egyesült Államokban is nagyjából 70 százalék az egyutas italcsomagolások visszagyűjtési aránya. Ugyanez hazánkban még a 10 százalékot sem éri el. Tény, hogy a skandináv betétdíjrendszer a legfejlettebb a világon, hiszen szinte mindenütt vissza lehet váltani, ráadásul a folyamat minden szereplője – termelő, kereskedő, fogyasztó, állam – érdekelt a rendszer működtetésében. Csakhogy például Norvégiában a fémdobozokra nagyjából 200 forintnak megfelelő adót vetnek ki, amelyet a kereskedő annak arányban igényelhet vissza, amilyen arányban visszagyűjtötte az általa eladott fémdobozokat. Ha teljesítette a célt, akkor semmit, ha nem foglalkozott a visszavétellel, akkor 200 forintot kell az államkasszába fizetnie dobozonként. Így persze már megéri foglalkozni a visszaváltással, nem beszélve arról, hogy a betétdíjrendszerben begyűjtött üvegekért, dobozokért is jó árat fizetnek nagyobb tételben. Egy tonna PET-palack nagyjából 10 ezer, míg egy tonna sörösdoboz közel százezer forintot ér. Persze a fogyasztónak is megéri visszavinnie az italos edényeket, hiszen nem egy vagy kettő, hanem 30-70 forint üti a markukat. Persze ezt a pénzt nem ajándékba kapják, hiszen már a vásárláskor kifizették a termék árával együtt.

Magyarország döntéshozói azonban a működő, bevált, bár bonyolult visszagyűjtési módszerek helyett még mindig az egyszerű, senki érdekeit nem sértő megoldásokat választják. A senki alatt jelenleg gazdasági és társadalmi csoportérdekek húzódnak meg, hiszen a visszagyűjtés hatékonyságának növelése az egész társadalom, vagyis mindenki éreke volna. Azt pontosan nem tudom, hogy melyik lehet az a társadalmi csoport, amely miatt fenntartjuk a jelenlegi vissza(nem)gyűjtési rendszert. Talán azok, akik elsőként háborodnának föl azon, hogy a Lidl-ben ezentúl nem lehet 44 forintért másfél literes ásványvizet venni. Akik nem képesek tudomásul venni, hogy ezentúl ugyanaz a másfél literes ásványvíz mondjuk 100 forintba kerül, de ebből 66 forintot visszakap, ha visszaviszi az üres palackot. Tényleg a máról holnapra (vagy még addig sem) gondolkodó embereknek kell megfelelni a törvények és az adószabályok megalkotáskor? Pedig hiszem, hogy ennyire a mának élő embertípus nem is létezik a valóságban, csupán a törvényhozók sztereotip félelmei között él valahol. Ha pedig egy jól kidolgozott visszaváltási rendszer valamely gazdasági csoport érdekeit sérti, akkor pedig úgyis fölöslegesen írom e sorokat…

A kevésbé tájékozott környezettudatos fogyasztókban persze már az is értelmetlennek tűnhet, hogy miért használunk egyáltalán egyutas italedényeket a visszaváltható palackok helyett? Ennek több oka is van: a fogyasztók árézékenységén és kényelmén keresztül, a szélesebb termékválaszték iránti növekvő keresleten át az egyutas csomagolások alacsony költségéig. Mivel többféle okról beszélünk, ezért az okozatot, vagyis a PET-palackok és alumínum-edények nagyarányú elterjedését valószínűleg értelmetlen lenne visszaszorítani. Ha pedig így van, akkor meg kell tanulnuk velük együtt élni úgy, hogy közben megőrzzük környezetünk épségét a jövő generációinak is. Újrahasznosítva ezeket a csomagolásokat ugyanis nem terheljük sokkal jobban a környezetünket, mintha a hagyományosan visszaváltható üveg- vagy műanyag-edényekben vásárolnánk italokat. Hiszen a hagyományos visszaváltható termékek előállítása, rendszeres szállítása és mosása jóval több környezetszennyező energiát igényel, ráadásul szintén környezetszennyező mosószerrel kell elmosni őket, hogy ismét eladható italt töltsenek beléjük.

Magyarországon jelenleg évente közel egymilliárd alumíniumdobozt és csaknem másfél milliárd PET-palackot hoznak forgalomba. A mennyiséggel természetesen a környezetvédelmi minisztérium is tisztában van, hiszen éppen vezetője fogalmazta meg a következő példát a mennyiség érzékeltetésére: „A másfél milliárd darab, csaknem 60 ezer tonna súlyú PET-palackkal 30 ezer darab 60 köbméteres kamiont lehetne megtölteni, melyeket egymás mögé állítva a kamionsor csaknem 475 kilométer lenne, azaz Záhonytól Hegyeshalomig érne”. Úgy látszik így hát mégsem hiábavaló a gyömrői kezdeményezés, hiszen ha megszavazzák a helyiek, és valóban szelektíven gyűjtik majd a dobozokat, akkor a 30 ezer kamionból legalább 50 nem a szemétbányákba, hanem az újrahasznosítókba fogja szállítani ezentúl a PET-palackokat. Ha már más, működőképes megoldás egyelőre nem létezik…

Papp János jegyzete



« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció