A Baán Katalin vezette fotókör nem mondható nagy múltú társaságnak, ígéretesnek azonban – akik a bemutatkozást láthatták, bizonyára kivétel nélkül így gondolják – igen. A kiállító fotósok közül Devcsics Jánossal beszélgettünk.

A ma emberével igen ritkán fordul elő, hogy rácsodálkozzon, teszem azt, egy harmatos fűszálra. Vagy a porban ballagó hangyára. Az sem rendes szokása, hogy egy virágkehelyben időző poszméh ragyogó színeit negyedórákig figyelje.

Ám, ha egy természetfotós mindezeket elébe tárja, megeshet: a nézőt úgy megragadja a látvány, hogy ezt követően a természetben talán magától is észrevesz ezt-azt, ami csodálatra érdemes. Az albertirsai gyurgyalagosban, a löszfalba vájt odúkban élő, káprázatos kék madarakkal való találkozás során ez talán nem is olyan, odáig azonban nehezebb eljutni, hogy az ember ne gyalogoljon rá egy épp a cipője orra előtt hanyatt esett hőscincérre.

Devcsics János egyebek közt éppen ezért fotózza a természetet. Hogy megmutassa, közelebbről. Azt mondja, az a legnagyobb öröme, ha másoknak is tetszik, amit csinál.

Hogy ő maga mekkora érdeklődéssel közelíti meg a témát, arra talán elég bizonyíték: elvégezte a soproni főiskolán a vadgazda-mérnöki szakot, csak hogy többet tudjon a természetről. Nem maradt a szakmánál, mert az, tapasztalatai szerint, inkább a napi hatalmi harcokról szól. Rendőr lett. De változatlanul nem érzi elvesztegetett időnek, ha szabadidejében lecövekel a fényképezőgépével egy pók közelében, amelyik előbb a hálóját szövögeti, majd lesben áll, végül elkapja és elfogyasztja a hálóba szédült zsákmányt. E cselekvéssor ugyanis legalább annyira lenyűgöző lehet, mint egy olvadó hópelyhektől szikrázó hóvirág.

A manipulálatlan természetfotózás szakmai fogásainak taglalásába e helyütt nem mennénk bele, mivel nem értünk hozzá. A végeredményt azonban Devcsicsék családi házának nappalijában a falon, s a számítógép jóvoltából a képernyőn is igen nagy tetszéssel vettük szemügyre. Nemkülönben azokat az útiképeket, amelyek Devcsics János rövidre szabott grúziai, vietnami, kínai, indiai útjain készültek.

A két kisgyereket nevelő fiatal házaspár ugyan csak négy éve lakik Albertirsán, de otthon érzik magukat. Az itteniek nagyon hamar megbarátkoztak velük, pedig szinte véletlenül kerültek a városba – tudtuk meg. Amikor a gyerekek megszületését tervezték, és már nem akartak a fővárosban maradni, több településen is megfordultak. Albertirsa látványa, hangulata rögtön megragadta őket, innen már nem is mentek tovább. És nem csalódtak – mondják – barátságosak, közvetlenek, nyitottak az itt élő emberek. Befogadták őket.

Mi meg erre azt gondoltuk: azt bizony nagyon jól tették. 

Koblencz Zsuzsanna