A Strázsahegy szelleme

Ha nem akar pincét venni, ne menjen bortúrázni!

2010. június 15.
Jó pár éve élek Monoron, a közel ezer pincének otthont adó Strázsahegyre is évente többször fölmegyek, azonban egészen mostanáig nem érintett meg a „hegy szelleme”. Aztán egy héttel ezelőtt a Régió újság szerkesztősége elment „bortúrázni”, most pedig itt szorongatom a kezemben egy pince kulcsait.

A történet úgy kezdődött, hogy jó egy hónapja bejött a szerkesztőségünkbe a Monori Borút Egyesület titkára, Kaltenecker Andrea. Arra kért, hogy jelentessünk meg egy anyagot a Régió újságban az általa szervezett strázsahegyi pincebarangolásról és bormustráról. „Jó, jó” – mondtam neki – „de hogyan írjunk róla, ha azt sem tudjuk eszik-e vagy isszák a bormustrát.” (Persze azért inkább isszák.) Ekkor nagyvonalakban elkezdte ecsetelni a túra részleteit. Mint mondta, egy-egy ilyen eseményen végigkalauzolja a vendégeit a présházak között kanyargó Ezer Pince Tanösvényen, ahol az érdeklődők megismerkedhetnek a szőlészet és borászat rejtelmeivel, a vendégváró borospincékben pedig a gazda szakértő magyarázatai és kacagtató adomái kíséretében megkóstolhatják a monori borokat.
 
„Ez is egy program?” – kérdeztem vissza – „Hiszen ismerem én a pincehegyet, ott voltam a tanösvény átadóján, monori borokból is kóstoltam már jó párat, meg amúgy is: több neves pincészetben is jártam szerte az országban, de nem voltam elájulva tőlük. És ezért még fizetnek is az emberek? No, de legyen: vigyél ki bennünket a hegyre, ha jól érezzük magunkat, cserébe írunk róla az újságban.” Andrea nagyot hallgatott, majd nem sokkal később elbúcsúzott tőlünk, anélkül, hogy a részletekről beszéltünk volna. Már-már el is felejtettem a dolgot, amikor egy héttel később csörög a telefonom. Andrea volt az, kérdezte, melyik időpont felelne meg nekünk, mert akkor úgy egyeztet vendéglátóinkkal is. Egy csütörtöki napban állapodtunk meg.
A túra délután háromkor indult Monor belvárosából. Akkortájt még nagyon esős volt az időjárás, így kissé féltünk, nehogy elmossa a víz a kirándulásunkat. Végül esernyőkkel, esőkabátokkal és bakanccsal fölszerelkezve, Andreával együtt tízen indultunk el első célállomásunkhoz, a strázsa-hegyi Orbán-szoborhoz. Mivel túl sok látnivaló ezen az első másfél kilométeren nem akadt, így elkezdtem Andreát faggatni a bormustrájáról. Elmondta, nem mi vagyunk az elsők, akikkel útnak indult, van olyan csoportja, amelyiket már kétszer is felvitt a hegyre, de már a harmadik alkalom is le van egyeztetve velük. Próbáltam kihúzni belőle, miért érzik olyan jól magukat az emberek ezen a túrán, hiszen jó borokat másutt is lehet inni. Andrea sejtelmesen csak annyit mondott: „Majd meglátod!”
 

Kellemes meglepetés

Az Orbán-szobor és a hasonló nevű tér célállomásnak tökéletes, bár túl sokat nem kell várnia tőle annak, aki először jár arra. Az idegent egy nagyjából nyolcvan centiméteres faszobor és egy közepesen nagy tér fogadja, néhány ülőalkalmatossággal. Az első kellemes meglepetést akkor okozta nekünk Andrea, amikor az egyik ilyen körasztal mellett letelepedtünk. Amilyen kicsi lány és amilyen pici hátitáskával érkezett, úgy vett elő egy nagy üveg jófajta törkölypálinkát és a hozzá tartozó poharakat, hogy utólag rekonstruálni sem tudtuk, hol fértek el ezek egyáltalán. A kellemes „bemelegítés” után indultunk útnak a tanösvényen, amelynek – a rossz időjárásra való tekintettel – a túra végére is csupán az egyharmadát sikerült megnéznünk. Néhány interaktív táblánál elő kellett vennünk szőlészeti és borászati tudásunkat is, de megérte: a pálinkából repetát kaphatott a jól válaszoló túrázó.
 

Jó borok és korcsolyák

Így jutottunk el nagyjából háromnegyed óra alatt Csuzi családi pincészetbe, ahol Csuzi László és kedves felesége már várt ránk. A megkóstolt aranyérmes kékfrankosukat és kékoportójukat itt most nem is dicsérném, megtette azt már egy szakavatott zsűri, viszont ilyen jó borkorcsolyát még egyetlen borkóstolón sem kínáltak nekem. Még azok a kollégák is szépen fogyasztottak belőle, akik egyébként nem rajonganak túlságosan az állatok egzotikusabb testrészeiért. A fokhagymás lében abált pofahús illatának és ízének viszont senki sem tudott ellenállni. Jót is tett néhányunknak a tartalmas borkorcsolya, mert már éppen kezdett az alkohol a fejünkbe szállni. Azt hiszem itt, Csuzi Laci bácsi adomáinak közepette érintett meg először a „hegy szelleme”. Itt éreztem először, hogy hátralévő életemben még többször is át akarom élni ezt az élményt.
A programnak azonban még nem volt vége. Útnak indultunk a pincefalu másik nagy részéhez, a Strázsa-hegytől bő egy kilométerre lévő Téglagyári pincékhez. Útközben csak úgy heccből fölvetettem egyik kollégámnak: mi lenne, ha mi is vennénk egy pincét a hegyen. Úgy látszik, ő egy kicsit komolyabban vette a felvetést, mint ahogy én gondoltam, mert azután minden eladó pincén lévő telefonszámot szorgalmasan hívogatni kezdett. Épp akkor is az egyik pincetulajdonossal beszélt, amikor megérkeztünk ifjabbik Lukácsy Gyurihoz, akit nem kellett bemutatni nekem, hiszen öt éven keresztül egy évfolyamra jártunk a kertészeti egyetemen. (Ő nemhiába, hiszen már régóta tanít a szőlészeti tanszéken adjunktusként.)
 

Nem a chilei boroktól kell tartani!

Ha valaki unja már a „szabványos” borokat, akkor mindenképp érdemes ellátogatnia a Lukácsy Pincészetbe. Jórészt kárpótlásos szőlőterületeik vannak, talán így fordulhat elő, hogy a legfeljebb jó minőségű asztali bort adó Jubileum 75 fajta is nagy területet foglal el 4,5 hektáros ültetvényükből. És itt kerül előtérbe a borászati szaktudás, amelyből úgy látszik, Gyurinak (és édesapjának) nem csak papírja van, hiszen nem kis művészet azonos szüretből származó szőlőből, két merőben eltérő jellegű, ráadásul még jó bort is készíteni (egyiket reduktív eljárással fémtartályban, a másikat pedig hordós érleléssel). És akkor még a „gyilkos” rozéjukról nem is szóltam. Ő mondta, és nagyon igaz: „A magyar bort nem a külföldi konkurenciától kell féltetni, hanem attól a hazánkfiától, aki egyáltalán nem issza”.
Nyolc óra is elmúlt, mire hazafelé vettünk utunkat, s közben világossá vált, hogy másnap ismét kimegyünk a hegyre megnézni egy-két eladó pincét. Még egy hét sem telt el azóta, de már itt vannak a kezemben egy pince kulcsai. A kollégámmal közösen vettük három-négyhavi magyar átlagfizetésért. Volt olcsóbban is, de ebbe szerettünk bele.
Úgyhogy ha valaki nem akar abba a „hibába” esni, mint mi, vagy nem szeretné nagyon jól érezni magát egy délután, semmiképp se keresse meg Kaltenecker Andreát (tel.: 06-20-200-2882, web: www.ezerpincetanosveny.hu). A következő túrát egyébként június 19-re szervezi, majd július 3-án 17-én és 31-én is tart egyet. A fejenként 3300 forintba kerülő programok tíz fővel indulnak.
Én szóltam!
Papp János
 
Címkék: Strázsahegy bor

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció