A szennyvízkezelő élteti a Gerjét

A ceglédberceli terepmunka eredményeiből akár tudományos szenzáció is lehet

2010. augusztus 16.
Álldogálunk Ceglédbercel határában, egy napraforgótábla és egy kaszáló mellett. Kicsit odébb, a Gerje nádas, tocsogós, árnyas medrében diákok és oktatóik szorgoskodnak elmerülten.

A hölgy – aki az imént lefékezett mellettünk, s kocsijából kiszállva elébb az iránt érdeklődött, mi után kutat a kis csapat, melyet errefelé járva már többször látott, majd rajongással kezdett mesélni a Gerje patak mentén töltött gyermekkorának élményeiről – most döbbenten hallgat. Mi ugyancsak, noha Szalai Zoltánnak, az ELTE Természettudományi Kara Környezet és Tájföldrajzi tanszéke adjunktusának kijelentésében nincs semmi drámaiság. Egyszerű tényt közöl:

 
Érc a mocsárban. „Ha fúrni kezdenénk, kőkemény rétegbe ütköznénk”
 

Segítő partnerekre találtak


Az idei nyáron harmadik alkalommal töltötték szakmai gyakorlatukat a ceglédberceli határban az ELTE Természettudományi Kar Környezet és Tájföldrajzi tanszékének hallgatói, hogy – szakmai nyelven szólva – terepi környezetanalitikai és laboratóriumi módszereket sajátítsanak el, valamint mélyítsék talajtani és ökológiai ismereteiket. Hogy miért éppen itt, arra egyfelől az a felelet, hogy mert a Gerje és környéke növényzetében és talajtani adottságaiban is roppant szerencsés hely a vizsgálódásra. Egy egészen kis terület aprócska szintkülönbsége is óriási különbségeket rejt: nyolc hektáron belül akár öt különböző talajtípus is tanulmányozható. Másfelől a gyakorlatvezető, dr. Szalai Zoltán adjunktus ceglédberceli lakos, ide nősült. Az is kiderül, hogy felesége, Hajnal Henriett annakidején a monori gimnáziumban Halász tanár úr keze alatt nevelkedvén sikeres OKTV-s versenyző volt földrajztudományokból. S végképp nem elhanyagolható tény, hogy az itteni földtulajdonosok zokszó nélkül átengedik a földjeiket vizsgálódásra, az albertirsai szennyvízkezelő munkatársai kiváló és segítőkész partnerei a kutatóknak. A ceglédberceli önkormányzat nagyvonalúan támogatja a gyakorlatot – térítésmentesen biztosít szállást, étkezést a szakmai gyakorlat idején a településen lakó diákok és oktatóik számára – Török József ceglédbercel polgármestertől és Megyeri Istvántól a monori József Attila Gimnázium igazgatójától pedig „nem lehet olyat kérni, amit ne teljesítenének”.
 
– A Gerje már nem patak, hanem csatorna, és az albertirsai szennyvízkezelő által kibocsátott víz tartja életben. Ennek a víznek a minőségétől függ itt minden.

– De hát én még csak ötvenhat éves vagyok! – summázza meghökkenten a hölgy a gyermekkora óta eltelt rövid időben a Gerje kristálytiszta patakvizének kezelt szennyvízzé való átalakulását, s azt is, hogy a patak Pilisen eredő forrása immár magánterületen lenne, ha el nem tömedékelte volna az új tulajdonos. Úgyhogy már forrás sincsen.
De már az is nagy szó, hogy a Gerje egyáltalán életben maradhatott. Korábban, amíg az új irsai szennyvízkezelő el nem készült, olyan magas volt a patakmederbe bocsátott szerves anyag tartalma, hogy bűz és rothadás ülte meg a környéket. Ma már magas a víz oxigéntartalma, visszatért az élet, s amint a kutató csapat hidrobiológiai vizsgálatai is igazolták a tavalyi évben: a felhalmozódott fémek is eltűntek.
A kaszáló mellől őszinte elismeréssel tekintünk a Gerjére, mint túlélőre, amelynek megújult növényvilága zöldjében épp Szabó Mária professzor, tanszékvezető felügyeletével dolgoznak a diákok, miközben Szalai Zoltán arról beszél: a tatárjárást megelőzően eleink a mocsarakból kitermelt gyepvasércből nyerték a vasat.
– Ha pár méterrel odébb fúrni kezdenénk, kőkemény rétegbe ütköznénk – magyarázza. – Itt is van gyepvasérc, ám ez már inkább csak ásványtani szempontból számít érdekességnek.
Az már jóval nagyobb figyelmet érdemel, hogy két toxikus hatású nyomelemnek, az arzénnek és a báriumnak a vashoz kapcsolt felhalmozódását is sikerült leírniuk. Ennek a folyamatnak a pontosabb megismerésére több éves kutatási programot szeretnének indítani – tudjuk meg Szalai Zoltántól.
– Ebből akár tudományos szenzáció is lehet? – kérdezzük, a kérdésnek azonban még nem jött el az ideje.
– Még nem látni a végét – feleli Szalai Zoltán, Edisont felidézve, akinek felfedezését firtatván – „mire lesz ez jó?” – az volt a válasz: „talán egyszer még megadóztatják”.
Erdélyi István földtulajdonos érkezik mellénk a kaszálógépével, a vezetőülésből egyeztetve, hol kell kihagynia holnap a kaszálást a kutatómunka miatt. Alighanem a földjeiket nagyvonalúan átengedő gazdák – Benkó Tibor, Plutzer Lénárd, Szeidl Tamás, Répás László, Hortobágyi Ferenc – nevében is beszél, amikor azt mondja.
– Száz négyzetméter kaszáló itt marad, na és. Ha ettől a diákok többet megtanulhatnak, megéri. A tudásba fektetett pénz mindig megtérül.
A nyaranta visszatérő diákok és az őket kísérő oktatóik „éjszakai műszakban” is zajló munkájának közvetlen haszna a település környezeti állapotának és természeti értékeinek megismerése és folyamatos figyelemmel kisérése, amelynek eredményeiről Szalai Zoltán az önkormányzati újságban és egy, a művelődési házban rendezett előadáson is minden évben beszámol az érdeklődő helyieknek.
A sok segítő, támogató ember mellett az is nagy hasznára válna az ügynek, ha valahogy visszajuttatnák azt a négy ellopott szondát – amelynek darabja kilencvenezer forint – viszont a kutatókon kívül senki más nem tudja hasznát venni.
 
Koblencz Zsuzsa
Címkék: szennyvíz

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció