A Tóték Gyömrőn jártak

„A dobozolás a semmittevés tökéletes ellenszere”

2009. október 19.
Vajon miként voksolna a szavazni járók többsége, ha a tét a dobozolás lenne, mint társadalmi, sőt nemzetközi program? Dobozolás… „Van ebben az elfoglaltságban valami felemelő.”

„Dobozolni a legjobb a világon. Szórakoztatóbb, mint a kártya, érdekesebb, mint a sakk. Minden nemzet más színű és más formájú dobozokat csinálhatna.” – Így adta Varró őrnagy szájába a szimbólummá vált tevékenység fontosságát Örkény István (1912–1979) a Tóték című drámájában.

„Dobozolni a legjobb a világon.”. „Szórakoztatóbb, mint a kártya”

Mennyire gondolta komolyan az író és hőse ezt a felfedezést? Legyen a kérdés költői. Egy biztos: pótcselekvésnek bevált. Legalábbis a háborúban megrongált idegállapotú, szánalomra és gyámolításra szoruló, alacsony, beteg, űzött, törődött őrnagy számára. Ilyen állapotban fogadta el ugyanis Tóték szíves vendéglátását betegszabadsága idejére. Az ötlet az orosz fronton harcoló Tót Gyulától ered, aki levélben előre felkészítette családját parancsnoka rigolyáira. Melyekkel a köztiszteletben álló, mindenki által szeretett tűzoltóparancsnok és családja mindennapjait alaposan feldúlja. A szülők – fiuk túlélése érdekében – mindent megtesznek a vendégért. Miközben észre sem veszik, hogyan vetkőzik le igazi énjüket, s válnak mozgatható bábuvá; s az egy fejjel magasabb apa és az álmatlansággal küzdő őrnagy helyzete hogyan fordul meg.

Mi, a közönség azonban figyelemmel kísérhettük a változást. Átélhettük a darab valódi, ma is aktuális mondanivalóját, élvezhettük a jellemek hiteles, magas szintű, művészi megjelenítését. Köszönhetően mindezt a gyömrői GyömrőSzínház amatőr társulatának, mely immár harmadik éve szolgálja önzetlen szeretettel, társadalmi munkában a kultúrát. Három könnyedebb, vidám darab után merész vállalkozásnak, nagy kihívásnak tűnhetett a második világháborús történet színre vitele. Tölgyes Tamás rendező előre kinézte magának a szereplőket, akikre – szerinte – szinte rászabták a karaktereket.

A tragikomédia színházi forgatókönyvét elolvasva heten egyből vállalták a nehéz, fárasztó, nagy koncentrálást igénylő, ám bizonyításra alkalmas feladatot. Illetve: Benkő Zsanett csak a bemutató előtt másfél hónappal kapta meg – más helyett – Ágika szerepét. A Tót Lajos alakítására kiszemelt Benkő Zoltán egy évig ingadozott. A kimondott igen után már nem volt visszaút, dolgozott is keményen, némi önbizalomhiány kíséretében. Aztán, amikorra a hosszú szöveget megtanulta, az átlényegülés, a beleélés jött magától. Vallomása szerint segítségére voltak ebben a rendezői utasítások, egyéni gondolatai és felesége jó tanácsa: el ne olvassa a könyvet, meg ne nézze a filmet! Ne legyen összehasonlítási alap, csak a saját elképzelése irányítsa!

Így lett. Nem befolyásolta őket még Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre zsenialitása sem. Egymásért és a közönségért adták önmagukat. Valamennyien. Az őrnagyot játszó Székely Attila oly könnyedén, természetesen gyakorolja a hatalmat, osztogatja a parancsokat, s alázza meg egyre abszurdabb helyzetekben a családfőt, mintha ez lenne az igazi énje. Ahogy a fejét kapkodja (idegesíti, hogy Tót magasabb nála), ahogy a kakukkos órát leüti, majd az asztal alá mint fedezékbe bújik, amint tiszteleg az egyenkabátjának, s amilyen élvezettel (és hatalmas csapásokkal) darabolja a kikövetelt guillotine-szerű, ember nagyságú margóvágóval a kartonokat – utánozhatatlan! Az egyszerre nevetséges és félelmetes, groteszk figura, eldeformálódott személyiség abnormális viselkedésének tökéletes megtestesítője.

Nem kevésbé hiteles a zsarnoksága alá „kényszerített” áldozatot, a korlátozott kisembert formáló Benkő Zoltán. Fején a csálén álló sisakkal, szájában a csipogó zseblámpával (az ásítást megakadályozandó), az álomkór szenvedésétől cselekvőképtelenné válva – önmagából kivetkőzött, félelemtől eltorzult lélekként – sziszüphoszian tűri az állandó engedelmeskedést és beletörődést, amíg az utolsó nap végleg el nem pattan nála a húr, megoldásként (feldarabolja a váratlanul visszatért parancsnokot). Kettejük csúcsteljesítménye – a mályvabokrok közti „kerti házikó”, azaz budi jelenete – feledhetetlen élmény.

Felesége, az alkalmazkodó készséggel, családmegtartó erővel megáldott Mariska alakítója a valóságban is az ő felesége: Benkőné Kókai Valéria. Őszintén vallotta: „Ez a Tótné, ez a kicsit bárgyú, mosolygós vidéki hölgy egyáltalán nem én vagyok. Én egy kicsit temperamentumosabb és sokkal erőteljesebb egyéniség vagyok. Sokáig tartott, amíg fel tudtam venni ezt az arcot.” Sikerült! Igen jól azonosult az ingadozó középparaszti karakterrel. Megpróbált mindig eleget tenni az őrnagy akaratának, kis híján szinte papuccsá vált. Mély alázattal, állandóan Gyula fiuk sorsáért aggódva igazodott a váratlan helyzetekhez. S az „édes, jó Lajosom” hallgatott az anyai szív szavára. Tótné szinte ki sem látszott a dobozrengetegből, melynek engedelmes hajtogatója volt. A férje iránti szeretet vakká tette. Észre sem vette, mily ösztönösen táplálta bele a szolgalelkűség szerepét. Miközben elhitette vele: „Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.”

Az „apu” tetteinek irányításában nem kis feladat jutott leányának, Ágikának. A magánéletben Benkő Zsanettnek, a Benkő család harmadik tagjának. (A negyedik, Dóra ezúttal „csak” drukkolt szeretteinek.) Az alig tizenhat éves kamasz ebben rendre maga mellé állítja az ingadozó édesanyát is. Ágikának vág az esze, energikus, felismeri a hirtelen jött lehetőségeket. Olykor megvédi apját az őrnaggyal szemben („Az apu olyankor ásítozik, amikor jól érzi magát.”), ám ennél is gyakrabban – az „értelmiségi” oldalára áll. („Már máskor is előfordult, hogy a papa minden ok nélkül furcsa dolgokat mondott. Köszönés helyett »te fekete retek«-nek nevezte Tomaj plébános urat.” Amikor az őrnagy szőrnagyot vélt hallani. Avagy: „Nem is áll rosszul, sőt, így még csinosabb az apu!” A szabályzattal ellentétben szemére tolt sisakkal.) A rajongó természetű, naivul magakellető leány bármit megtenne imádott őrnagyáért. Remekül feltalálja magát a helyzetkomikus konfliktusok feloldásában – a vendég javára. Csacsog, sürög-forog, ő bírja legjobban a munkát, az álmatlanságot. S ahogy mindezt eljátssza, ahhoz csak gratulálhatunk!

Ugyanígy a bogaras és félkegyelmű postást megszemélyesítő Tölgyes Tamásnak. Látszólag ugyan mellékszereplő, a történetet igazából mégis ő mozgatja, hiszen, míg mi ismerjük a valódi eseményeket (Gyula halálhírét pl. már az első rész végén), a szereplők csak arról értesülnek, amit a kis hegyi falu, Mátraszentanna torz vigyorú, foghíjas, hebegő beszédű postása (vagy az író) tudatni akar velük. A külső megjelenésével (púpos is, toprongyos is) szánalmat keltő figurát sokan szeretik. A mindennapi jóság, a humanizmus komikus-szerencsétlen képviselője ő, aki a rossz híreket közlő harctéri leveleket – kiváló szimmetriaérzékével – rendszeresen elsikkasztja.

A ritkán színre kerülő mellékszereplők szintén dicséretes teljesítményt nyújtottak. Mihalusz Zoltán Tomaji plébánosa igazi telitalálat. A karakter mellett a jelmezt is sikerült – a szó szoros értelmében – rászabni. Köszönhető ez a társulat örökös jelmeztervezőjének, az ügyes kezű, kreatív, fantáziadús Valikának, aki a legolcsóbb és legegyszerűbb anyagokat is korabeli kellékekké varázsolja. És említsük meg Székelyné Kavalecz Ágnes Gizi Gézánéját, valamint Molnár Antal Lőrincke szomszédját is! Velük együtt – továbbá Kamarás Ivett súgóval és a remek technikát (díszlet, világítás, hang, zene) szolgáltató segítőkkel – lett sikeres Örkény István tragikomédiájának szeptemberi bemutatója Gyömrőn. Még akkor is, ha mind az öt alkalommal kisszámú közönség – az eddig megszokottól eltérően – jutalmazta játékukat hol nevetéssel, hol sírással, de mindig nagy tapssal.

Több figyelmet, érdeklődést érdemelne ennek az áldozatos, nem mindennapi munkának a gyümölcse! Vagy félünk szembenézni a valósággal? Hiszen a Kossuth-díjas Örkény – 1966-ban kisregény, majd egy évvel később dráma formában megírt – története akár kortalan is lehet. A hatalom és a kisember konfliktusa, a kiszolgáltatottság itt él(ősködik) közöttünk. Csak a szereplőket kell behelyettesíteni pl. főnökre és beosztottra egy munkahelyen… Nem véletlen talán az sem, hogy Gothár Péter, Radnóti Miklós Színház-beli rendezésében, a mai iraki háború idejére illeszti be az örkényi eseményeket.

Pecznyik Ibolya

Címkék: színház

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció