Antik ünnep, pogány örökség

Borzsák István akadémikussal Thullner Zsuzsa beszélgetett

2009. december 18.
Karácsonykor Jézus születését ünneplik a keresztény világban. Az ókortudós szerint december 25-ét már a Megváltó születése előtt is ünnepelték, hiszen erre az időpontra esik a téli napforduló is.

 Mielőtt karácsony ünnepének hagyományairól kezdenénk beszélgetni, engedje meg, professzor úr, hogy szeretettel köszöntsem az olvasók nevében is születésnapja alkalmából. Különleges ünnep, hiszen a szentestére esik. És különleges azért is, mert immár a kilencvenedik alkalommal ünnepli.

A modern magyar ókortudomány atyja


 
Borzsák István (Monor, 1914. december 24. – Budapest, 2007. december 9.) Széchenyi-díjas magyar klasszika-filológus, ókortudós, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A római irodalom neves kutatója. Fő kutatási területe a római irodalom volt, kiemelkedő fontosságúak Horatiusról, a római történetírásról, különösen Tacitusról szóló munkái, de foglalkozott középkori latin filológiával is. Számottevő volt műfordítói és szövegkiadói tevékenysége. Oktatói munkája is jelentős: az ókortudomány területén a 20. század második felében, illetve a 21. században a kutatók tudósok többsége Borzsák tanítványa volt.
 

Szentélyek és szent éjek


1800 év távlatából.
A fertőrákosi
Mithras szentély belülről
 

A Mithras-vallás az időszámításunk utáni első néhány évszázadában a kereszténység félelmetes vetélytársának bizonyult, hiszen egyesítette magában az ünnepélyes liturgiát az erkölcsi tisztaságra való törekvéssel és a halhatatlanság reményével. A két hit közötti küzdelem kimenetele egy ideig valóban kétségesnek látszott. Ennek a hosszú harcnak tanulságos emléke a mi karácsony ünnepünk, amelyet az egyház valószínűleg közvetlenül pogány vetélytársától vett át, hiszen Jézus születésnapjára vonatkozóan az evangéliumokban nincs semmilyen konkrét adat. December 25-e a Mithras-kultuszban – ahogy más ókori vallásokban is – a Nap újjászületésének ünnepe volt.

– Kilenc évtizeddel ezelőtt apai nagyapám nyomdokaiba léptem, aki ugyancsak karácsonykor született. Aztán két generációval később az első unokám is ezen az éjszakán jött világra. Furcsa misztérium. Legegyszerűbb azt mondani, hogy így jött ki a lépés. De azért én hiszem és remélem, hogy többről van szó: puer natus est nobis… („Gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk” – Izajás prófétaezek e szavai minden karácsonykor elhangzanak a szentmisén – A szerk.)

– Mit jelent az ünnep a szenteste szülöttének?

– A legrövidebb nap közeledtével már mindenki arra számít, hogy majd csak vége lesz a sötétségnek, a reménytelenségnek – nemsokára egy tyúklépéssel hosszabb lesz a nap, ahogyan gyermekkorom színterén, Monoron mondták. A gyermek hogy érti meg ezt? Keresni kezdi a látható, ellenőrizhető világban, hogy hol az a tyúk, amelyik lépeget… Felnőtt fejjel, szibériai fogságom során szereztem tudomást arról a paleo-szibériai hiedelemről, hogy mitikus Nagy Holló nyeli le a Napot, ezért van a téli sötétség. Szerencsére jön a megváltó hős, elvágja a holló torkát – újra kisüt a nap –, világosság derül a világra… Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy túlbuzgó szovjet tollforgatók ezt a hőstettet december 21-ére tették, amikor Sztálin született… De térjünk vissza a gyerekkorba! Gyerekkorom egyik kedvenc, izgalmas olvasmánya volt a Krampuszkönyv, Krampafalvi Krampuszékról, akik a pokolból fellátogatnak a fény világába, és itt rosszalkodnak, amíg pórul nem járnak. Sok kiadást élt meg, nem tudom, olvassák-e még.

A karácsonyt rendszerint otthon töltöm, de már jó előre nyomon követem a nap járását. Télen az ablakomból kinézve a Sashegy két szarva között kel fel a nap, és hátulról besüt az északi ablakon. Önkéntelenül is követi a nap járását az ember, és reménykedik, hogy végre visszafordul, hosszabbak lesznek a napok. Ezt Mátraházán is lehetett ellenőrizni telente, mert az akadémiai üdülővel szemben kiirtották az erdőt, úgyhogy láthattuk, hol megy le a nap. Karácsony után néhány nap elteltével érzékelni lehetett, hogy már egy-két centivel arrébb.

Másik „csillagászati” megfigyelésem a téli napjáráshoz kapcsolódik. Novembertől egyre inkább besüt a dolgozószobámba az „alant repülő nap”, mégpedig úgy, hogy karácsonyra éppen az alkóvban lévő ágyam alatti parkettapadlót pásztázza végig, majd szépen visszahúzódik, és márciusra – már ismét magasabbról – az íróasztalomat is elhagyja.

Érthető, hogy minden kor embere figyelemmel és reménykedéssel kíséri a nap járását. Ősi misztérium, ami ma is áthatja az életünket. Ünnepi hangulat és várakozás ez. Az antik misztériumokban is éppen ez a reménykedés hangzik fel: Hé parthenos eteken, auxetai to phós – „Gyermeket szült a szűz, növekszik a fény”.
 
– Milyen ünnepek, szokások kapcsolódtak a fény fogyatkozásához és növekedéséhez, a téli napfordulóhoz az antikvitásban?

– Jó száz évvel ezelőtt Das Weinachtsfest címmel jelent meg egy tudós összefoglalás, amely tartalmazza mindazt, ami a Karácsonyunk „előzményeivel” kapcsolatban tudható, a népi hagyományban fellelhető, filológusok számára kibogarászható. Olyan örök emberi élményről van szó, amely minden kor minden rendű-rangú társadalmát foglalkoztatta, gondolkodásra, várakozásra, ünneplésre késztette. Koroktól, társadalmaktól, földrajzi fekvéstől, klimatikus viszonyoktól függően természetesen különféleképpen ünneplik a világ különböző tájain. Hosszan lehetne arról beszélni, hogy mi minden torlódik össze a nap fogyatkozásával és lassú feltámadásával kapcsolatban, és hogyan tükröződik ez a naptári tényekben, akár az advent időbeli meghatározásában, akár a csillagászati megfigyeléseknek és a közönséges szem számára ellenőrizhető jelenségeknek az egybeesésében. Hosszú századokon keresztül persze a vízkereszt számított a Kisjézus születésének – ezért az Epiphania, azaz „megjelenés” –, mert akkor már érzékelhető, hogy hosszabbak a napok.

– Vergilius a IV. eklogában megjövendölte a Gyermek születését. Mi minden fűződik ehhez a jövendöléshez? Milyen előzményei lehettek, hogyan fogadták a kortársak?

– A keresztény társadalmakban Vergilius mind a mai napig viruló hírnevének jó részét annak köszönheti, hogy már negyven évvel Jézus Krisztus születése előtt megjósolta, hogy iam nova progenies… – már új nemzedék száll le az égből. Vergilius tehát pogány költő és egyben keresztény próféta. Nem véletlenül tisztelik kétezer éve minden földi és égi bölcsesség letéteményeseként. Abban a bizonyos IV. eklogában sokkal több rejlik, mint amennyit utalásaiból puszta szövegolvasással ki lehet hámozni. Krisztus születése előtt a negyvenes években milyen alkalomhoz kapcsolódva írhatta meg? Azonosítani próbálták az említett születendő gyermeket, sok szülöttet számba vettek. Nyilván nem közönséges földi személyről lehet benne szó. Maga Augustus is jelöltnek tekintette magát, holott ő a költemény megírásakor majdnem 20 éves volt: valószínűtlen, hogy újszülöttként énekelik meg. Különösképpen nem lehetett Augustus születendő gyermeke, aki történetesen lány lett, Julia. Nem volt Asinius Pollio gyermeke sem, aki a 41. év konzulja volt és Vergilius baráti köréhez tartozott. A költő neki ajánlotta a IV. eklogát, a „címzett” ezért hihette, hogy az ő születendő fiát ünnepli benne. Sokkal egyetemesebb szimbólum megszólaltatása ez az ekloga. Tájékozott és kellő fantáziával megáldott csillagászok sok magyarázatot, vagy inkább sejtést fűztek ehhez. Elhiszem, hogy Jupiter és a Szaturnusz ritkán kerül konstellációba, de beszélnek arról is, mekkora jelentősége van annak, hogy ez a Halak jegyében következik be. A Halak korszakát is azzal magyarázzák, hogy a kereszténység e jelképe a „Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó” görög kifejezés kezdőbetűiből összeálló ichstis szóból ered. Ez a betűmisztika is ősi keresztény misztériumot szólaltat meg.

Az antik Róma hite szerint a gyereket nem a gólya hozza, hanem aranyláncon engedik le az égből. Vergilius az örök várakozásoknak adott hangot, amikor megjövendölte, hogy „iam nova progenis caelo demittitur alto” (új gyermek küldetik le az égből), amit Dante így latinul illesztett be a maga olasz Isteni színjátékába. Ezt a sort a megváltó születésével hozták összefüggésbe, ezért idézték oly gyakran az egész középkor folyamán.

– Milyen ünnepek kötődtek a téli napfordulóhoz?

– A római ünnepek és szertarások ismeretében érdekesnek mondhatjuk, hogyan öröklődik a hagyományokban az évszakok váltakozásának megjelenítése. Ezt érhetjük tetten például a magyar kártya ábráiban is. A májusi virulást jelző figura csupa virág. Legszembetűnőbb a makk disznó ábrázolása, a januáré, ahol egy süveges öreg a tűz fölé tartja a kezét. Ez az ókori naptárábrázolások eltorzult változata, amikor is az új év első napján a hivatalban lévő konzul a capitoliumi Juppiter-szentélyben mutatta be az oltár fölött az égőáldozatot. Ez a gesztus öröklődik a didergő öregember kézmelengetésében.

Érdekes, hogy Saturnalia, vagyis a téli napforduló ünnepe megint csak az említett nagybolygóra emlékeztet. Éppen ebben az ünnepi időszakban várják, hogy a szenvedő emberiségre felvirradjon a boldogság, az egyenlőség, a zavartalan béke periódusa, amikor nincs társadalmi különbség, nincs ártó veszély, nincs háborúság emberek és emberek, emberek és állatok, elemi erők között. Ez nemcsak a kiengesztelődés, a megbékélés ünnepe volt, hanem a terhes társadalmi kötelékek fellazulásáé is. Érthető, hogy az ünnepeket a modern ember sem csak templomjárásra használja, hanem ürítgeti az ünnepi lakoma kelyhét is. A római ünnep persze tág teret nyitott a szabadosságnak is; elvégre az ünnep nem merülhet ki merő ájtatoskodásban.

– A várakozásnak, az adventnek milyen ókori gyökerei vannak?
– A latin adventus annyit jelent: „elközelgés, megérkezés, eljövetel”. Hogy ki jön, mely környezetbe, milyen szándékkal – ez esetenként változó lehet. Eljöhet, akit várunk karácsony táján, az Üdvözítő, a Megváltó, de a szó arra mutat rá, hogy más is eljöhet: eljöhet a tolvaj, az ellenség is, vagy az ártalmas állati csorda. Az ember nem szívesen gondol veszedelemre, csapásra, inkább arra vágyik, hogy valami jobb jöjjön; az, aki majd segít rajtunk, aki megvált bennünket. Az advent sem volt mindig úgy rögzítve a naptárban, mint ma: a 4. század körül jelölték ki a naptárban mai helyét. Így, az advent időszakában reménykedhetünk, hogy eljön, megszületik az a gyermek, aki aztán nemcsak bömböl, hanem örömet is szerez.

– A római ünnepek milyen hagyományokra épültek?

– Az emberi tapasztalatokra, várakozásokra, az emberi reménykedésekre. Reményeink elválaszthatatlanok az évszakok váltakozásától. Az ember örül az ősz gyümölcseinek, a termés betakarításának, ugyanakkor lassan fogyatkozik a fény, növekszik a sötétség, jön a köd, a hideg; érthető, hogy az ember várja a napok megrövidülésének megállását és ellenkező irányba fordulását. Az ókori Rómában is éltek a téli napfordulóhoz kapcsolódó ünnepek. A kereszténység első századaiban az új vallás riválisa volt a perzsa eredetű Mithras-kultusz. Ebben a legyőzhetetlen Nap (Sol invictus) a mindenség ura. Mindez ötvöződött még régebbi hagyományokkal, míg a mi karácsonyunk vált hivatalos ünneppé, kanonizálódott.

A fénykultusz öröklődik a „Csendes éj” gyertyákkal teleaggatott karácsonyfájában. A fenyő az örökzöld, a halhatatlan élet; a gyertyák pedig a fényt (lux perpetua) jelenítik meg, az élet reménységét. Így várjuk a Fiú eljövetelét idén karácsonykor is.
(A cikk eredetiben megjelent a Szépirodalmi Figyelő 2004/6. számában) 
Thuller Zsuzsa

 

 

 

 

 

Címkék: karácsony

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció