Az egyetlen esély: tanulás

Mentor pótolhatná a hiányzó mintát a roma közösségekben

2009. június 17.
Hogy a monoriak által csak Tabánnak nevezett cigánytelep is változik, az utóbbi években legfőképpen a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak köszönhető. Noha korábban is voltak kísérletek a telepen élők életkörülményeinek javítására, a nyomor, s minden, ami vele jár, tartósan megragadt a városnak ebben a szegletében.

A közelmúltban a Jászsági Roma Polgárjogi Szervezet küldöttsége – élén Kállai László elnökkel – országjáró körútja során két napot töltött Monoron, hogy tájékozódjon: miképpen valósul meg a helyi romákat illetően az egyenlő bánásmódról, az esélyegyenlőségről szóló törvény, valamint, hogy az iskolai szegregációnak tapasztalni-e jeleit a város intézményeiben.

„Minek járjon iskolába, úgysem tud elhelyezkedni”. Pedig a megoldást csak a tanulás jelentheti
 

Kállai László szerint mentorokra lenne szükség, akik, ha kell, újra meg újra elmondják: ha nem törődsz a nyolc, tíz, tizenkét éves gyerekeddel, az utcán válik felnőtté, s azt csinál, amit akar, elveszíted!

 

Pálfai Gyula  véleménye az, hogy leginkább munka kellene a monori cigánytelepen élőknek, de az sem lenne egyszerű, mert aki még soha nem dolgozott, azt borzasztó nehezen lehet beleszoktatni a rendszerességbe.

Tabán: ahol húsz év az átlagéletkor


Egyes adatok szerint Magyarországon százezer ember él 500-550 szegénytelepen, kényszerű közösségben. Aki csak egy ilyet is látott, azt gondolhatja, mindet ismeri.

A monori Kisfaludy– Bajcsy– József Attila–Gép utcák határolta négyszög utcáiban legalább négyféle világ van jelen. A virágokkal roskadásig díszített új lakóházak, a ’6o-as évek környékén épült, szerényebb hajlékok, az ezeknél is szegényesebb, toldott-foldott, vakolat nélküli, de még háznak nevezhető épületek közt egyszer csak beleszalad a járókelő a cigánytelep viskóiba.

Azaz dehogyis szalad bele, ha helybéli az illető. Messziről elkerüli inkább. Így aztán – bár ismerni véli – mégsem ismerheti. Nemigen tudja például, hogy – noha még mindig jócskán vannak külső jelei is a rettenetes nyomorúságnak – azért az a kép már eltűnt, ami évtizedekig jellemzője volt a Tabánnak. A földbe vájt, deszkával és kátránypapírral takart kalyibák, putrik már csak az idősebbek emlékezetében léteznek.

A máltaiak 2004-ben láttak neki a telepet megváltoztató program megvalósításának, amikor egy itteni pap segítséget kért tőlük egy lakókocsiban vegetáló család számára. A helyszínen azután kiderült, hogy még hét család él ilyen lakókocsiban, s a többiek sorsa is épp csak egy hajszálnyival különbözik az övéktől.

A szeretetszolgálat által gyűjtött adatok szerint 108 felnőtt és 143 gyerek lakott akkor a Tabánban, hatvan háztartásban, átlagosan húsz négyzetméteres „lakásokban”, melyekre öt fő jutott. A felnőttek átlagéletkora 32, a gyerekeké 7 év, a teljes telepi lakosságé pedig húsz év.

Noha a szeretetszolgálat munkatársai tudták, hogy a fiatal családok által lakott szegénytelepet felszámolni ők sem képesek, valamit tenni kellett. Mivel a támogatók a roma integrációs programra nem szívesen adakoztak, Kozma Imre atya a Príma Primissima díjjal járó összeget ajánlotta fel a megvalósításhoz.

Olyan lakható ingatlanokat vásároltak a telepen, amelyeket húsz család bérel a máltaiaktól. Az odahagyott putrik egy részét lebontották, a még használhatókba olyanok költöztek, akiknek más fedélre sem volt reményük. Kilenc család végleg elköltözhetett a Tabánból.

A közösségi fürdő – négy mosdóval és zuhanyozóval, két mosógéppel – uniós pályázatból valósult meg, hasonlóképpen a „hangár”, azaz a közösségi ház, amely hol játszóházként, hol „tanulószobaként” üzemel. Önkormányzati segítséggel mindkét helyen afféle gondnokot - iskolai és önkormányzati „összekötőt” – foglalkoztathatnak.

Mint utóbb elmondta: eddigi útjuk során a legtöbb helyen – Monoron pedig kiváltképpen – azt tapasztalták, hogy kirekesztés ugyan nincsen, ám amíg a romák nem jutnak munkához, s nem tudatosul bennük, hogy a gyerekeiknek a tanulás jelenti az egyetlen esélyt, nem remélhetnek változást.

A polgárjogi szervezet mikrobusza Pálfai Gyula, a helyi cigány kisebbségi önkormányzat elnökének háza udvarán parkol, benne a szervezet munkatársai élénk beszélgetésbe merülnek Pálfai Gyulával, aki egyben a közösségi fürdő felügyelője is. Éppen azt meséli, hogy az itteni asszonyok képesek összeverekedni még a mosógépek használatának sorrendjén is. Ugyanis mindenki a hónap elején akar mosni, amikor még akad pénz mosóporra. A hónap második felében viszont, amikorra a mosópor elfogyott, a hajtépésre az ad alkalmat, hogy kinek jusson az első fürdő melegebb vize, s kinek a másik helyiség langyosabbja.

Kállai László a polgárjogi szervezet elnöke – aki érkezésünkkor épp a Tabánt járja, ismerkedve az itteniekkel – elborult arccal kerül elő a házak közül. Önkéntelenül is megkérdezzük tőle, a látottaktól lett-e ilyen szomorú.

Fáradt vagyok – mondja. Megértjük: a reménytelenségbe bele lehet fáradni. Márpedig az eddigi tapasztalatok azt mutatják – mint beszélgetésünkből kiderül –, hogy nem a szegregáció a legfőbb baj, bár ahol ilyesmit tapasztalnak, természetesen szóvá teszik, fellépnek ellene. Ám egyre inkább az derül ki, hogy a 2007-ben általa indított, az első évben még magányszemélyek által finanszírozott, majd uniós pályázat segítségével zajló projekt – amelynek során az elhíresült jászladányi iskolai szegregációs botrány tanulságai nyomán a kirekesztés ellen kívánnak fellépni fórumokon, találkozókon, felvilágosító előadásokon – helyett sokkal inkább szükség lenne egy másik programra, amely a roma szülőkkel próbálja megértetni: gyerekeik számára az egyetlen esélyt a tanulás jelenti.

Monoron e tekintetben a másutt tapasztaltaknál is rosszabb a helyzet – állítja Kállai László. – Az iskolaigazgatókkal folytatott beszélgetésekből az derült ki, hogy rendkívül magas a hiányzások száma. A nyomorral szinte kilátástalan harcot folytató, évente, kétévente gyermeket szülő roma asszonyok legyintenek: „beteg vagyok, nem tudok ezzel foglalkozni”, netán „minek járjon iskolába, úgyse tud elhelyezkedni”.

A polgárjogi vezető tapasztalatai azt mutatják, annyira hiányzik a telepi családokban a normálisan működő családok mintája, hogy a mentornak kellene figyelmeztetnie az asszonyokat olyasmire is, mint „hűvös van, félmeztelen a gyereked, adj már rá legalább egy pólót”.

– Az értékét veszített cigány férfi belekövül a munkátlanságba, és legfeljebb a kocsmában talál vigasztalást, amivel megint csak a családjának árt – ezt látja az országjáró csoport szinte mindenütt. Kállai László pedig azt reméli, legalább a mentor-program ötletéről novemberre kiderül, megvalósítható-e, sikerült-e pályázatot nyerni.

– Háromszázötven-négyszáz ember él most a telepen, köztük százhatvannyolc iskolaköteles gyerek – mondja Pálfai Gyula. – Innen csak vállalkozókhoz járnak páran dolgozni, néhányan a KÖVÁL Zrt.-hez, meg az önkormányzati munkákra. Akkora a szegénység, hogy a polgárjogi csoportot is azzal fogadták: mit hoztatok enni?

– Az én korosztályom még ahhoz volt szokva, hogy hajnalban csörgött a vekker, mentünk a vonathoz, a gyárba – mondja a vezető. – Olyanok mindig akadtak, akik a léha életet szerették, de a többség dolgozott. Nem volt különösebben baj velünk fiatalként sem. Emlékszik? Mi még együtt jártunk bulizni a Florida vagy az Ezüst Csillag fellépéseire, senkinek nem jutott eszébe kitiltani a cigányokat egy szórakozóhelyről. Most meg? Bemegy két cigány srác egy buliba, és öt perc múlva nekirontanak százötven magyarnak. Ketten! De hát, aki az utcán nő fel, aki nem hoz otthonról semmilyen jó példát, mert jóformán otthona sincsen, ellenben mindenfelé az erőszakot látja, mit lehet attól várni?

– A szipuzás szerencsére most nagyon visszaszorult – hangsúlyozta Pálfai Gyula. – Amikor szegény Marika nénit itt a szomszédban meggyilkolta az a három szipus srác, és rendőrök voltak mindenfelé, azóta a gyerekek eléggé megszeppentek. Én úgy gondolom, a jogvédelemből is több van a kelleténél. Ettől azok is elszállnak, akiknek a kötelességükről halvány fogalmuk sincs, viszont a jogaikat hallják folyton emlegetni.

– A cigány kisebbségi önkormányzatnak nincs sok pénze, de ha lenne is, én nem ígérek senkinek semmit. Ha azt mondanám, van ötvenezer forintunk, és megkérdezném, mire költsük, egy óra múlva már elterjedne, hogy ötszázezer forintja van a Gyulának, de csak ötvenezret akar ránk költeni…

– Évente háromszor megyünk kirándulni, nemsokára Hajdúszoboszlóra. Ezek nagy élményt jelentenek az ittenieknek. Meg a gyerekeknek veszünk a játszóházba holmikat, labdát, kirakós játékot, kifestőt, füzeteket, ami otthon nincsen.

– Azt mondom, amíg nem lesz munkája a telepieknek, nem változik itt semmi - emelte ki Pálfai Gyula. – De majd azt nézze meg, milyen fontos lesz a telep a választások előtt! Mennyi párt embere jön majd ide ígérgetni januárban, februárban, azt el se tudja képzelni. Mindig így volt, most se lesz másképp.
Koblencz Zsuzsa


« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció