Az élet gyakran felülírja a történelmet

A falu legöregebb házának egykori tulajdonosa még Horthy Miklós társaságában fényképezkedett

2009. augusztus 17.
Csévharaszt legöregebb háza Bán Pali bácsié – pontosabban az örököseié, de még mindig a Bánék házaként ismerik a környéken – megvan vagy kétszázötven éves.

Bán Pali bácsi százegy évesen mondott búcsút a szelemengerendának, a tornác faragott oszlopdíszeinek, a sublótnak, mindennek, amit eleitől megőrzött, s amivel maga gyarapította az öreg hajlékot.
A századik születésnapján – amikor még szorgalmasan kapálgatta a kertet, s a szomszédban lakó lánya segítségével szépen ellátta a háztartását – magam is ott lehettem, meghallgatni, mi minden fér el száz évre nyúló emberéletben. Az önkormányzat nevében a polgármester adta át a legidősebb helybelinek járó ajándékot, s miután elköszöntünk, Mocsári Balázs azt találta mondani: meg kell hagyni ezt a házat a maga eredetiségében, megvenni majdan az örökösöktől, s faluházat berendezni benne, helytörténeti gyűjteménnyel.

Kétszázötven év nyomai. Nyáregyháza legöregebb háza már nem őrzi eredeti jellegét
 

Csévharaszt elérte a kétezres lélekszámot


Ez részbena beköltözők miatt van így. A falut a vidékre kívánkozó fővárosiak már évekkel ezelőtt felfedezték. A Petőfi utca elején épült új házak lakóiról az utcarészt sokáig úgy emlegették a helyiek: „a pestiek utcája”.

Kiköltözött pestiekből és máshonnan érkezettekből évről évre több van.

Csévharaszt befogadó település – hangzik a magyarázat a polgármesteri hivatalban –, Vasad zártabb, ott néhány nagycsalád a meghatározó, ebben a faluban azonban nincsenek kimondottan őslakosnak nevezhető helybeliek. Itt még soha, senkit nem neveztek „gyüttmentnek”.

Az önkormányzat sorra alakítja ki a telkeket, ez idő szerint a nemrég Kisfaludyról elnevezett utcában épül az a 6x4 lakás, amelyeket a faluban „lakópark” gyűjtőnéven emlegetnek. Négylakásos épületeket terveznek újabb harminc építési telekre, s a jegyzőtől kapott információ szerint Csévharaszt – az önkormányzat által kiparcellázott telkek révén – tíz éven belül legalább hatvan új lakóval gyarapodhat.

Kapósak a régi építésű ingatlanok is, nyolc-tízmillióért találni még felújítandó ingatlanokat, bár egyre kevesebbet.

A fiatalodó faluban, ahol a jegyző szerint az idősebbek is hosszabb életkorra számíthatnak, paradoxonnak tűnhet – de nem az, hiszen az élethez tartozik –, hogy a legutóbbi nagyberuházás éppen a ravatalozó felépítése volt. Tavaly októberben adták át a negyvenmilliós létesítményt, amelynek költségeihez húszmilliót pályázaton nyert az önkormányzat, a többit maga állta. A lélekharang nagyrészt a lakók adományai révén búcsúztathatja a közösségből végleg távozókat.

 

 

Kilenc éve ennek, de a tervet valami más, sürgős feladat mindig felülírta, nem lett faluház a kétszázötven éves hajlékból az Arany János utcában.
Bán Pali bácsi lánya, Helik Sándorné egy éve árulja az épületet, amit időközben a család felújított, s hogy kívánatosabb legyen a potenciális vevők számára, úgy átalakított, hogy rá sem lehet ismerni.
Nagy kár, de már utána vagyunk, nincs mit tenni. Legfeljebb emlékezni.
Az emlékek között pedig – amiket Heliknével igyekszünk feleleveníteni abban az utcában, ahol ez a legutolsó eladó ház, a többit, az öregebbjét is, mind megvették már, többnyire fiatal családok – egészen rendkívüliek is akadnak.
Kiderül például, hogy volt ebben a házban egy olyan kis asztal, amit még a németek felejtettek itt, amikor az oroszok elől sietve távozniuk kellett. Ennek az asztalnak márvány volt a közepén, és még a lábai is kézi munkával voltak kifaragva – Helikné szerint gyönyörű darab volt. Mint az a sublót is, amiért a műkereskedő, aki a 88 évesen meghalt mama stafírungját is megvette Bán Pali bácsi halála után – hatvanezer forintot adott.
És itt volt, ennek a háznak a kamrájában az a kétszáz literes nagy fazék is, amiben, amikor a világháború éppen erre kanyarodott, a német katonák főzték maguknak a vacsorát. Utánuk meg, ugyanabban a fazékban évekig Bánék a lekvárt az ötgyerekes családnak, amit akkoriban még nem neveztek nagycsaládnak. Ekkora volt általánosan, minek az ilyet külön elnevezni.
Helikné ’44-ben született, de már az unokái sem kíváncsiak rá, hogy őt egy magas rangú orosz tiszt, egy katonaorvos segítette világra.
Nincs meg már az a fénykép sem, amin Bán Pál, mint huszár, Horthy Miklós társaságában álldogál a gödöllői kastély parkjának valamely szegletében.
És elvesztek végleg a történetek, amelyeket a két világháborút megélt Bán Pál a gyerekeinek valaha elmesélt.
Pedig az utolsó hónapban, amikor már csak feküdt az ágyban, egyre gyengült, sokat beszélgettünk – réved vissza arra a kilenc évvel ezelőtti áprilisra Helikné. – De nem hiszem, hogy az unokáimat érdekelné, mi volt régen. Hiszen végleg elmúlt.
Afölött azért még elmorfondírozunk, mi lehetett Bán Pali bácsi és sokat megélt kortársai hosszú életének titka. Az asszony úgy véli, talán a mainál lassúbb, nyugodtabb életük. Már ha a két világháború eseményeit és az utánuk következő éveket a nyugodt idők kategóriájába lehet sorolni.
Mindenesetre a kétszázötven éves hajlékért – amelynek eredeti gerendái még tökéletesen szolgálnak, habár a tetőről már rég lekerült a nádfedél – és az ötszázas telekért Helikék nyolcmilliót kérnek.
Faluháznak meg majd csak talál másik ingatlant az önkormányzat.

Koblencz Zsuzsa

 

 

 

Címkék: idősek

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció