Az életmentők közöttünk járnak

Három orvos, akiknek több ezren köszönhetik egészségüket vagy életüket

2009. október 19.
Szarvas József székesfehérvári sebészorvos egy pillanat alatt lett ünnepelt hős, miután gégemetszést hajtott végre egy darázscsípéstől fuldokló emberen. A rendkívüli helyzetekben való helytállásra viszont a régióban is van példa.

Nemigen akad sajtóorgánum e honban, amelyik ne ünnepelte volna napjaink hősét, székesfehérvári sebészorvost - aki nemrégiben bicskával és tollal végzett gégemetszést egy, az út szélén fuldokló, darázscsípésre allergiás motoroson. Megint csak kiderült tehát, hogy amikor már beletörődni látszunk, miszerint napjainkban leginkább azé a dicsőség és az érdem, aki nagyobbat üt, mégis csak égető szükségünk van olyan hősökre, akik erőszak helyett erőből mutatnak példát. Lelkierőből, mondjuk.
 
Hasonlóért pedig nem is kell messzire mennünk. A háziorvosok például itt járnak közöttünk, rendkívüli helyzetekben tanúsított helytállásuk azonban általában visszhang nélkül elhal – hiszen „ez a dolguk” - legfeljebb a közvetlenül érintettek beszélnek róla még egy ideig.
Magukat az orvosokat e témában nehéz szóra bírni, mi azonban nem tágítottunk, tudni szerettük volna mindenképpen, milyen ember az, akire legrosszabb perceinkben is számíthatunk. Hármójukat sikerült megszólaltatnunk: Berényi Zoltán péteri, Honti János vasadi, Marjai Viktor nyáregyházi háziorvosokat. Évtizedekre visszanyúló történeteik nem mindennaposak.
Úgy látszik, mégis égető szükségünk van olyan hősökre, akik erőszak helyett lélekjelenlétükből, tudásukból és segíteni akarásukból mutatnak példát.
Három háziorvossal beszélgettünk, akik Péteriben, Vasadon és Nyáregyházán látják el szolgálatukat.
 

Atomtámadás esetére. Berényi doktor
 és Péteri első „rendelője”

A légoltalmi mentőládától a defibrillátorig

December 1-jén lesz harminc éve, hogy Berényi doktor a péteriek szolgálatába állt.
Eltréfál ugyan a tényen, hogy „hetedíziglen” orvos családból származik, hiszen apja, bátyja, nagybátyja is ennek a hivatásnak szentelte az életét, afelett azonban már inkább csak keseregni lehet, hogy Magyarországon a háziorvosok átlagéletkora hatvanöt év, mégsem gondolhatnak visszavonulásra, ugyanis nincs utánpótlás. Nem jönnek a fiatalok, s ez nagyon nagy gond, de valahogy nem kapott a fejéhez még senki, hogy ebből előbb-utóbb komoly bajok lesznek.
Hogy a péteri rendelőben rendben lesz-e az utódlás, arra az sem biztosíték, hogy Berényi doktor mindkét fiából orvost nevelt. Az idősebb ugyanis a New York-i egyetemen tanít éppen, a fiatalabb pedig – aki pilóta akart lenni, aztán másodévben mégiscsak átváltott a műszakiról az orvosegyetemre – tanulmányai mellett hegyimentő az osztrák Alpokban.
Berényi Zoltán mindenesetre ma még, s remélhetőleg még jó sokáig, fiatalos lendülettel nyitja a rendelője ajtaját. Amit bent látunk, azt egy pályázat segítségével maradéktalanul sikerült hozzáigazítani az uniós normákhoz. Felszereltsége tökéletes, EKG-tól az újraélesztő készülékig minden, a háziorvosi ellátáshoz – némiképp még azon túl is – szükséges orvosi eszköz megtalálható benne.
A nem is olyan régmúltat viszont egy jókora doboz őrzi a várószoba falán: az 1953-ból származó légoltalmi mentőláda, amely a maga idejében a falu „rendelőjét” volt hivatott képviselni, a benne rejlő kötszerekkel, jóddal, fájdalomcsillapítóval s egy lehetséges atomtámadásnál nélkülözhetetlennek ítélt atropinnal. A láda felirata szerint a tartalom ugyan csak 100-200 ember ellátásához volt elegendő - vélhetően úgy gondolhatták akkoriban, leleményes nép a péteri, vészhelyzetben is majdcsak megél valahogy.
Miután a ládán és hivatásán elmerengtünk, szóba hoztuk látogatásunk tulajdonképpeni célját: az emlékezetes, nehezen felejthető eseteket. Amelyek közeléből mindenki más vagy sürgősen elmenekül, vagy rosszul lesz a látványtól - az orvosnak azonban mindenképpen uralnia kell a helyzetet.
Berényi doktor harmincéves praxisában is bőven akadnak hasonlók. Igen, gégemetszésre is nem egyszer sor került már az elmúlt évek alatt – meséli – neki azonban az ilyen esetekben is nagy előnyt jelent sebészeti gyakorlata. Annakidején nem is mehetett egyedül ügyelni a gyakorlaton lévő hallgató, amíg a professzor le nem vitte őt a proszektúrára, hogy ott az elkerülhetetlen beavatkozásokat gyakorolja. Ma már nincs ez így – fájlalja a doktor.
Bár a gégemetszés a háziorvosi praxisban szerencsére valóban nem mindennapos, de előfordul az égvilágon minden egyéb.
Hogy bezuhan egy kislány a hosszúbereki állomáson a vonat alá, s amíg kórházba nem kerül, mindenképpen életben kell tartani. Hogy a köz- és önveszélyes elmebeteg az ajtó közelébe sem engedi a rendőröket, de az orvost, őt igen, mert ismeri és bízik benne – s noha az orvos nem veheti biztosra, hogy az eseményekből épségben kerül ki, be kell mennie a házba.
Vagy hogy beállít a súlyosan szívbeteg páciens: neki most már mindenképpen be kell mennie dolgozni, írja ki őt a doktor – aki ezt nem teszi, és nagyon helyesen, mert alig lép ki a beteg a várószobába, a küszöb előtt összeesik, jó húsz percig kell küzdeni az életben maradásáért, s még aznap éjjel szívműtéten esik át. És ma is él.
A villanyszerelő ellenben, aki alig fejezte be a rendelőben a kapcsolók cseréjét, alig fogott kezet búcsúzóul a doktorral, váratlanul holtan esik össze. És hiába minden erőfeszítés, nem sikerül visszahozni.
– Ilyenkor az ember két hétig nem alszik, mert folyton azon forognak a gondolatai: mit lehetett volna tenni mégis…

Mindennapi hős. Honti doktor is segített már darázstól fuldokló emberen. A férfi valószínűleg az életét köszönhette neki

„Ha valaki már közömbös a beteggel, be kell fejeznie”

Dr. Honti Jánost három évvel ezelőtt köszöntötte a vasadi önkormányzat abból az alkalomból, hogy harminc éve látja el a település betegeit. 1977 januárjában állt munkába.
Élete első „hívása” úgy esett meg, hogy Csévharasztról jött az üzenet – mikor máskor, ha nem az éjszaka kellős közepén – hogy egy idős asszony az Arany János utcában nagyon rosszul van.
Honti doktornak semmilyen járműve nem volt még akkoriban, éjjel a buszok se jártak, felzörgette tehát a szomszédot, hogy adja kölcsön a biciklijét. A bicikli ugyan épp lyukas volt, de felpumpálták, hátha kibírja a szomszéd faluig. Nem bírta ki, következésképpen a doktor az út felét a hóban térdig gázolva, gyalogszerrel tette meg. Amikor Csév első házához ért, eszébe ötlött: fogalma sincs, hol az Arany János utca, hiszen ebben a faluban életében nem járt még. Be kellett kopognia egy ablakon, amely mögül a gazda kiüvöltött: „ mi az istent akarsz ilyenkor?!” Mint utóbb kiderült, a portán egyébként bögrecsárda üzemelt, amelynek tulajdonosa azt hitte, egy szomjának parancsolni nem bíró éjjeli vendég háborgatja.
Honti doktornak mindenesetre mégis sikerült ellátnia első betegét, másfél év múlva pedig lett már kocsija is, mert a szakszervezet, amely akkoriban a kocsik kiutalását intézte, úgy ítélte meg: mivel a rávágyi tanyavilágot is járnia kell az itteni orvosnak, szüksége van járműre.
Rávágyot járni és megismerni, külön fejezetet jelentett Honti doktor életében. Gyakorta éjjel, lámpavilág vagy gyertya mellett kellett ellátnia a betegét. És a mentőknek elmagyarázni, hová kell menniük, az sem volt kis feladat.
Viszonylag hamar megtanult eligazodni a dűlőutak közt, megismerte a „támpontokat”, a tanyai boltot, az erdőszéli tanyákat. Eközben számos kalanddal lett izgalmasabb az élete – betegei pedig nem egyszer az életben maradásukért mondhattak köszönetet neki.
Mint az a fiatalember is, aki a kocsma árkában heverve ugyancsak egy darázs miatt küzdött a megfulladással, miközben azt hitték róla, hogy lerészegedett. Szerencsére akadt valaki, aki emlékezett rá, hogy a férfi aznap nem is ivott, s riasztotta Honti doktort, aki injekcióval és infúzióval segített, míg a mentőhelikopter végre leereszkedhetett a közelben. A férfi ma is él.
Mint ahogyan az a hölgy is, aki Monoron pont akkor zuhant be a vonat kerekei alá, amikor Honti doktor éppen ott látott el ügyeleti szolgálatot.
– Tömegben nagyon nehéz dolgozni, márpedig baleseteknél mindig sok a bámészkodó, közöttük pedig a „hozzáértők”, akik rendszerint jobban tudják, mi a teendő. Ebből a monori balesetből bennem az maradt meg a legélénkebben, hogy nekem is be kellett másznom a szerelvény alá, másképpen nem tudtam a sérülthöz hozzáférni. Nyomasztó volt: fölöttünk ott tornyosult a többtonnás kocsi…
Honti János szerint a kibicek legtöbbjének – akik pedig úgy szeretnek a kritikus helyzetekben dirigálni – fogalma sincs, milyen kemény fizikai munka például az újraélesztés. Neki jócskán volt alkalma kipróbálni, megesett, hogy háromnegyed órán át küzdött egy életért, s úgy adódott, hogy egyedül – pedig ez többemberes feladat.
Az éjszakai hívásokra mindmáig, minden alkalommal megnövekedett adrenalinszinttel indul: mi várja a helyszínen? Mivel fog találkozni? Amikor azután már látja, mi a helyzet, benne is oldódik a stressz.
– Egy mentős kollégától hallottam, s ezt vallom magam is: amíg az ember ezzel a stresszel megy ki a beteghez, addig nincs baj. Amikor ez már hiányzik, és a helyébe a közömbösség lép, akkor kell abbahagyni.

Nyolcvannégy évesen is aktív.
Ma is Nyáregyházán gyógyít

Ostromlott városban, kocsmai vérfürdőben

Dr. Marjai Viktor nyáregyházi háziorvossal ennek előtte, úgy jó tíz éve volt szerencsém találkozni. Akkor azt mondta, pár év múlva visszavonul. Nem mintha nem bírná a munkát, nagyon is jó erőben érzi magát, de lassan átadja a helyét a fiataloknak.
Fiatalok nem jöttek, Marjai doktor ma is kijár Pestről Nyáregyházára, minden áldott nap. Nyolcvannégy éves.
Olyan egyenes a tartása, mint egy huszártisztnek. Olyan energia árad belőle, hogy az ember szinte elszégyelli magát a saját, Marjai doktor jelenétében óhatatlanul felfedezett puhánysága miatt.
Irigylésre méltó erőnlétére a doktor azzal a kézenfekvő magyarázattal szolgál, hogy először is jó géneket örökölt, másodszor: nem rongálta magát sem cigarettával, sem italozással, valamint már kilenc évesen vadászni járt az édesapjával a Bakony erdeibe, és a természetjárást azóta sem hagyta abba. Ha városban töltené minden napját – mondja –, vagy rokkant lenne vagy halott.
Én nem is értem, miért nem jutott még eszébe senkinek, hogy Marjai Viktor történeteiből könyvet írjon. Amelyben természetesen külön, terjedelmes fejezet szólna azokról a vadászélményekről, amelyekhez hasonlókat a mai erdőjáróknak már soha az életben nem lesz szerencséjük megtapasztalni. Legfőképpen azért, mert a világból ez a különleges élmények számára kihasított körcikkely is úgyszólván teljesen a pénz irányába fordult.
De maradjunk az orvoslásnál, amelyet Marjai doktor úgy kezdett el, hogy Budapest ostroma alatt, medikusként végigmentőzte a fővárost, s alighanem ő volt az első, aki eközben a „felszabadító” hadsereggel először találkozott. S annak ellenére, hogy épp egy, a németektől szerzett, lenyűgöző méretű hadi mentőkocsival rohantak egy belövés sérültjeihez, a négy orosz katonát olyan bravúrosan kikerülték fékezés nélkül, hogy azoknak még a sztoj!-t sem sikerült hirtelenjében kimondaniuk.
Szülész-nőgyógyászként folytatta Marjai doktor a hivatását, tizenkét évig gyakorolta is, majd Nyáregyházára kerülvén mostani rendelőjében kezdte elölről az egészet, ahol egy szál dróton lógó hatvanas égő jelentette a teljes felszereltséget.
A község négy településrészre van szabdalva, így volt ez akkor is. A Brügecses például a rendelőtől öt és fél kilométernyire van. A Muszaj se sokkal közelebbre. Az erdészház – ahol akkoriban Nagy György lakott a feleségével és a két pici lányával – minden járható úttól két kilométernyire állt.
Amikor tehát Nagy Gyuri éjnek idején elgyalogolt a csévharaszti erdészeti központig, hogy onnan felhívja Marjai doktort, mert a negyvenfokos lázban eszméletlenül égő kislányának orvosra volt szüksége, akkor Marjai doktor felvette a térdig érő, fűzős gumicsizmáját, az össszes meleg pulóverét, maga mellé füttyentette a vizsláját, s két és fél órát gyalogolt a hóban, mire kiért az erdészházig.
Így ment ez jó ideig, de idővel került egy motor, majd azután autó is. Az időközben megesett történeteket, Marjai doktor életmentő beavatkozásait azonban sem akkor, sem azóta nem tartja számon semmilyen krónika.
Egyet – különlegességénél fogva – kiváltképpen érdemes felidézni, noha harminc éve is van már annak, hogy megesett.
Cigányünnepet tartottak aznap a kocsmában, amikor egyszer csak berontott valaki a rendelőbe, hogy vérfürdő van, széklábakkal verik egymást a környékbeli romák, valami ősrégi háborúskodás hirtelen felelevenedése miatt.
Marjai doktor motorral sietett a helyszínre, s amint a nyeregből leszállt, nyomban el is vágódott, az út ugyanis iszamós volt a kiömlött rengeteg vértől. Ma is élénken emlékszik a képre, ami akkor elébe tárult: olyan volt, mint Budapest ostromakor. Sebesültek hevertek, nyögtek, jajgattak és hörögtek szerteszét. A darabokra vert állkapocstól a súlyos hasi sérülésig minden előállt, ami előállhatott. Kilenc mentővel hordták a kórházba a vérző embereket. A helyszínre érkező monori rendőrkapitány, amikor meglátta a sebesültek ellátásán tüsténkedő, ugyancsak csurom vér Marjai doktort, utóbb azt mondta: „ha nem ismertelek volna fel a mozdulataidról, hát nem jöttem volna rá, hogy te vagy az!”
Hívni kellett a tűzoltókat is, hogy fecskendővel tisztítsák meg a vértől az utat és a kocsma környékét.
Pár hónap elteltével deputációba jött a cigányság, jelenteni a doktornak, hogy mindenki megmaradt. És megköszönni a segítséget.
Kovács Zsuzsa


« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció