Az odaadó Gáspár doktor utcája

Körzeti orvosokról ritkán szoktak utcákat elnevezni. Sülysápon megtették.

2010. augusztus 16.
Gáspár István körorvos nevét a sápi rendelővel szemközti utca viseli, amit hivatalosan köznek hívnak ugyan, de utca az, ha rövid is.

A doktor úr 1941-től haláláig, 1983. január 14-ig szolgálta a település lakóit, kilenc évig Mende is hozzá tartozott. Mindez azonban rég volt. Vajon emlékeznek-e még rá? A fiatalabb korosztály tudja-e, kinek a nevét olvassa az utcanév táblán, s hogy miért éppen az övét?

Az utcában lévő kis italmérés közönsége majdhogynem megsértődik a feltételezésen: hogy az itteniek ne emlékeznének Gáspár doktorra?! Még ilyet!

Képek és évek. Egy élet emlékei

Nagy János
úgy meséli, mintha tegnap lett volna: a doktor úr évtizedekig biciklivel járta a települést, de aki hívta, minden körülmények között számíthatott rá, hogy meg is érkezik. Később vett egy kis bogárhátú kocsit, de kellett is, hiszen akkor már Mendére is átjárt rendelni. Emellett ő szervezte és irányította a helyi vöröskeresztet. Soha annyi önkéntes véradó nem volt itt, mint akkoriban.

– Nem volt pénzéhes. Mindenkivel egyformán, nagyon emberségesen bánt – csatlakozik egy újabb vendég Nagy Jánoshoz, de a náluk jóval fiatalabb pultos hölgy, Szvitek Istvánné is csupa jót hallott a doktor úrról, noha személyesen nem ismerhette.

Így van ezzel a közeli kisbolt személyzete is, s csak azért nem tudunk meg még több jót Gáspár doktorról, mert éppen áru érkezik az üzletbe.

A Dózsa György utcában, a kapuban álldogáló idősebb asszonyok az első kérdésre azonnal elmagyarázzák, melyik utcabeli házban lakott és fogadta a betegeket Gáspár doktor. A hajdani épületre azonban nem lehet már ráismerni – mondják. A doktor úr, gyermeke nem lévén, a falura hagyta ugyan a házát, de az valahogy átszármazott a gyivire, és nevelőotthon lett belőle egy kis időre, most pedig egy Erdélyből ide költözött család lakja.

– Ők az elsők, akik a doktor úrék után igazán törődnek azzal az épülettel – állítja Polánszki Jánosné, majd hirtelen eszébe jut:

– Tudják, ki mesélhetne maguknak igazán részletesen a doktor úrról? Dinnyés Jánosné, Annuska néni! Nála jobban itt senki nem ismerte Gáspár doktort és a feleségét!

Hogy ez mennyire igaz, az Dinnyés Jánosné teraszán, ahol körbeüljük az asztalt, azonnal kiderül. Az első öt percben olyan dokumentumokat, fotókat terít elénk Annuska néni az asztalra, hogy az felér egy időutazással.

Némi megilletődöttséggel fogom meg azt az oklevélhez hasonlatos, sárguló papírt – nem minden nap tarthat a kezében az ember 1932-ben keltezett okiratot – amelyen ez áll:

„Magyar királyi belügyminiszter. Visszahonosítási okirat. Eredeti magyar állampolgárként az 1921.XXXIII. törvénycikkel becikkelyezett trianoni békeszerződés 61. cikke alapján Gáspár István (sz. 1909-ben, egyetemi hallgató, debreceni lakos, nőtlen) az 1922 XVIII. t.c. alapján kérelmére a magyar állam kötelékébe visszavétetik, illetőleg visszahonosíttatik”.

Merthogy Gáspár István Udvarhely megyében, Homoródszentmihályon szü­letett – magyarázza Annuska néni. – Az orvosegyetemet Debrecenben végezte, de nősülni hazament, Erdélybe.

Nézegetjük az esküvői képeket, ahol a menyasszony, a szép Kádár Emma népviseletben mosolyog a lencsébe.

– Ez lehetett kint a baj: hogy mindketten túlságosan magyarok voltak. Így azután átjöttek mindketten – sóhajt Dinnyésné, akinek további – annakidején teljesen hétköznapi eseményként megélt, idővel azonban rendkívülivé vált – történeteit egyre mélyebb megilletődöttséggel hallgatjuk.

Kiderül, hogy ő maga 11 éves kislányként, az irgalmas nővérek által felügyelt sápi elemi iskolában találkozott először Gáspár doktorral, aki azután 1948-ban ott volt a fia születésénél is. Polánszkiné, a szomszédasszony, ugyanannak a hónapnak a kilencedik napján szült fiút, amelynek tizenharmadik napján Dinnyésné fia is megszületett. De mert a nehéz szülés miatt ő maga nem tudta szoptatni a gyermekét, a kicsit Polánszkiné szoptatta három és fél hónapig. Mi sem volt ennél természetesebb. Akkoriban.

– De az ő fia meghalt – futja el Annuska néni szemét most is a könny, és ebből megsejthetünk valamit az igazi jószomszédi viszonyról és a sokat emlegetett emberi kapcsolatokról.

Gáspár doktor és felesége hamar, s igen jól beilleszkedett a tápió-menti viszonyokba. A nyílt, közvetlen, emberséges, csupa vitalitás doktor úr – miként az elénk tárt dokumentumokból is kiderül – a népegészségügy előbbre vitelét igen komolyan gondolta: sorra tartotta felvilágosító előadásait, megszervezte, s olyan sikerre vitte a helyi vöröskeresztes csoportot, hogy annak az ő idejében 152 tagja, 45 aktívája és 8 egészségügyi állomása volt, sorra nyerték a vetélkedőket, egy alkalommal az országos 2. helyezésig vitték.

Életének majdhogynem utolsó napjáig dolgozott: hetvennégy évesen, 1983 karácsonya előtt nem sokkal még beteghez ment, noha már maga is súlyos beteg volt. Januárban kórházba szállították, 14-én már kiállították a halotti bizonyítványát. Temetésén az egész falu ott tolongott.

Magára maradt, betegeskedő felesége egyszer csak azt mondta: „Annuska, maguk mindig jó barátaink voltak… Odamehetnék magukhoz?” Gondolkodóba esett a család: „mi egyszerű emberek vagyunk, falusiak, ő meg hát mégis csak doktorcsaládba való…” De hát segíteni kellett. Egy hónapig ápolta Dinnyés Jánosné a „doktor nénit”, mielőtt ő is elment volna végleg.

– Abban az egy hónapban mi annyi sok szépet tudtunk adni egymásnak… – homályosodik el megint az idős asszony szeme.

Hogy ebben a kapcsolatban nem akadt semmi szerepe a nyerészkedésnek, nem kell bizonygatni. Voltak örökösök: az ingatlan a falué lett, egyéb javak a „doktor néni” keresztgyermekét illették. Aki különben maga is orvos lett.

Ez pedig Dinnyés Jánosné számára akkor derült ki, amikor csipőprotézis-beültetésére szorult, s a kórházban egy ismerős megkérdezte tőle: tudja-e, ki fogja műteni?

A műtét kiválóan sikerült, pedig a sebész nem sejthette, hogy Gáspárék leghívebb barátainak segít, akiknek fia és menye mind a mai napig gondozza a doktor úr sírját. A teraszon, ahol ülünk, szebbnél szebb virágok vesznek körül bennünket. Annuska néni az egyik hatalmas cserépre mutat, amiben épp egy ismeretlen növény bontogatja a bimbóit.

– Kár, hogy nem akkor látják, amikor nyílik. Gyönyörű szép! Csokrokban hozza a kék virágot. Ez maradt rám a doktor nénitől. Azt mondta, szerelemvirágnak hívják.
Koblencz Zsuzsa

 

Címkék: Gáspár doktor érdekes ember

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció