Az utolsó nyár a majorban

Péteri

2014. október 27.
A péteriben levő egykori cselédlakások utolsó fennmaradt lakrészeit is lebontják. A jogcím nélküli lakók még nem tudják, mi lesz velük.

Úgy hívtuk mi a majort magunk között mindig, hogy Péteri fővárosa – meséli egy asszony a patika ajtajában, amikor szóba kerül, hogy bontják a romos, elaggott épületet. Ami sosem vált éppen díszére a falunak, de mostanára, amikor már olyan sok minden megújult és megszépült, egyre nyomasztóbb a hajdani urasági major cselédlakásainak állapota.
Hogy a cselédlakásokban élő családokkal mi lett, azt beszélgetőpartnerünk nem tudja pontosan. A faluban az a hír járja, hogy mindenkinek szerzett tetőt a feje fölé az önkormányzat, csak két család makacsolta meg magát, és nem akar kiköltözni.
Abban a hiszemben élt ott minden lakó, hogy a cselédlakásokat azzal, hogy bekötöznek, egyúttal meg is öröklik – mesélik a helyiek, fejüket csóválva közben, pedig az uradalmi major lakóinak életében nem ez az egyetlen, ami kívülről nézve nehezen érthető.
Amikor bekanyarodunk a gazzal, kutyafával körbenőtt majorba, elkezdenek föltolulni bennünk Illyés Gyulától a Puszták népének fejezetei, pedig ennek a hosszú épületnek az elejét már lebontották. A lelke azonban valahogy még mindig itt maradt, noha az akkurátusan lerakott téglarakások sem árulkodnak arról melyik volt olyan szoba közfala, ahol tízen is feküdtek fejtől-lábtól. Főleg, hogy utóbb már külön lakásokká voltak alakítva a hajdani helyiségek, bár sose lehetett az főúri élet, amit az itt lakók éltek.


Ilyen körülmények között is élnek emberek (Fotó: Vén)
Előjön a még többé-kevésbé ép hátsó front egyik ajtaja mögül egy asszony, aki hajlandó beszélni. Állunk az itteni egyetlen komfort, egy kék közkifolyó mellett, a már elköltözöttek itt maradt lomjai közt, ahol piroslik egy heverő  is. Nem lepődnénk meg, ha a ragyogó napsütésben jönne valaki, és leheveredne. Az asszony azonban mindezek iránt közömbösen meséli: ő és az élettársa laknak még itt, meg a szomszéd, függönyös ajtó mögött egy férfi a tizenéves gyerekével – tudjuk meg tőle. A többiek mind kaptak pénzt az önkormányzattól, hogy kiköltözzenek, de ők nem. Hogy miért, nem tudja.
Egyszer fizettek öt hónapon át havi tizenötezer forint lakbért – derül ki, aztán amikor nem tudtak fizetni, nem szólt miatta senki. Most kinéztek egy kis tanyát innen nem messze. Ha adna a hivatal egymillió forintot, meg tudnák venni. Ha nem, akkor nem tudják, mi lesz. Albérletbe nem mehetnek, nincs munka, nincs pénzük.
– Hát várunk – tárja szét a kezét Lódi Rita, akire mint mondja, az apja után maradt rá a lakás –  Majd csak lesz valami.
– Tíz lakás volt itt, nyolcat már lebontottak – tájékoztat dr. Molnár Zsolt, Péteri polgármestere, amikor a cselédlakások eltűnésének határidejéről érdeklődünk, nem titkolva eközben neheztelését, hogy a falu életének ennél örvendetesebb eseményeiről nemigen szoktunk érdeklődni. Kétségtelen, hogy sokakat jobban érdekelhet a majorban történteknél az új közpark, a Csemetekert létrejötte – érvelünk –, de hogy a hajdani cselédlakások végleg a múltba vesznek, az sem éppen jelentéktelen esemény. Már, ha a két ottmaradt család a bontást el nem odázza valahová a távoli jövőbe.
– Másfél-két éves folyamat vége felé járunk most ebben az ügyben – mondja Molnár Zsolt. – Azóta mindenkinek megoldódott a lakhatása. És mindenkinek adtunk közmunkát. Hangsúlyozom, mindenkinek, aki közülük dolgozni akart.
Kiderül, hogy Lódi Rita a közmunkát már ott is hagyta, a polgármester ismeretei szerint azért, mert az alkalmi munkalehetőségekkel elégedettebb volt. Biztos jövedelem híján azonban ő sem tud majd albérletet fizetni, márpedig az egymillió forintra hiába vár. Jogcím nélküli lakó, miképpen a többiek is valamennyien azok voltak.
– Mi most egy megtűrt állapotot számolunk fel. A még az épületben lakók ügyében végrehajtási eljárás zajlik, annak végeztével nekik is menniük kell – mondja Molnár Zsolt hozzátéve: szinte biztosra veszi, ha Péteriben megszavaztatták volna, költsenek-e 8-10 millió forintot egy közmű nélküli, egyre romló állapotú épület felújítására, ahol szinte csak segélyből élő emberek laknak, a válasz egyértelmű „nem” lett volna.
Kérdésemre, hogy mi lesz, ha télvíz idején állít be a végrehajtó kilakoltatni a legutolsó lakókat, azt a választ kapom: biztos, hogy az önkormányzat nem hagyja őket az utcán fagyoskodni.
Eszerint Péteriben már tudják, hogy azokat a helyieket, akiket a szerencsésebb sorsúak rendszerint a „nem akar” kifejezéssel jellemeznek, nem kiközösíteni kell, hanem megtanítani akarni.
Molnár Anna
Címkék: major cselédlakás önkormányzat lakás lakók család albérlet,

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció