„Azon nyomban felakasztanám őket!”

Őrző-védő vigyázza az örömlányokat napi ötezerért. A kuncsaftok átlagos emberek.

2010. január 19.
A Üllő és Ócsa közötti út mintegy öt kilométeres, erdős szakaszán nyáron, a szezonban húszan is posztolnak, kuncsaftra várva. Most azonban tél van.

Amikor  mi a napokban ott jártunk, épp kisütött pár órára a nap, de így is csupán négyen álldogáltak az útszéli öblökben. Közülük kettővel, és a rájuk vigyázó őrző-védő férfiemberrel váltottunk szót, noha azt nem állítanánk, hogy ezzel bepillantást nyertünk volna a munkájukba. Épp csak egy villanásnyit ismertünk meg abból, amelynek morális, bűnügyi, a gazdaságra gyakorolt és egyéb hatásairól már könyvtárnyit írtak, és fognak is még. Miközben az útszélen szinte semmi sem változik.
 
 

Rabszolgaság helyett választotta a prostitúciót
a nagymama


Az egyik erdőszéli öbölben olyan látvány tárul elém, hogy nem tudok megszólalni: térdig ér a szemét, az ide hordott sitt, a szakadt nejlonzsákok, pillepalackok, rongyok, miegyebek, s ennek a tisztességtudó polgárok által megteremtett erdei enteriőrnek a kellős közepén ott álldogál egy profi módon, diszkrét eleganciával kisminkelt, szemüveges hölgy. Nem éppen a legfiatalabb korosztályból, de így, kurta farmerszoknyában is gond nélkül el tudnám képzelni egy középiskola katedráján. Nem tudom megállni, hogy ezt ne közöljem vele, mire felnevet:
 
– Mások is néztek már engem tanárnőnek!
Ám, mint kiderül, eredetileg varrónőnek tanult, abból azonban manapság nem lehet megélni, ezért kitanulta a dísznövénykertészetet, majd laboráns lett, végül – mert egyre romlott a látása - a vendéglátóiparban keresett boldogulást. Csakhogy nem talált. 35 évesnek nézem, később kiderül: 43.
– Három gyereket nevelek egyedül, és csak az albérlet havi százhúszezerbe kerül, pedig nem luxuslakás, ahol élünk. Van már egy unokám is, ő az én életem legnagyobb öröme, és a húgom gyerekét is nekem kellett felnevelnem… Egyszerűen nem volt más választásom, ha egyben akartam tartani a családot.. Dolgoztam én rendesen, de a legutóbbi helyemen, amellett, hogy a havi nyolcvanezret is alig lehetett összekaparni, a főnök úgy bánt a női beosztottakkal, mint a rabszolgával. Vagy inkább, mint a ronggyal. Itt a magam ura vagyok. Most csak másfél éve csinálom ezt, bár korábban is rákényszerültem már. Azt tervezem, hogy nyáron megint abbahagyom egy időre.
– Miért? Mert veszélyes ez a munka, vagy attól tart, hogy kiég?
– Nem félek. Olyannak be sem ülök a kocsijába, akin látom, hogy a szeme sem áll jól. Előfordult már, hogy konfliktusba kerültem egy-egy ügyféllel, de rögtön megtanulta, hogy velem nem érdemes kikezdeni. Egyiküknek majdnem beleállítottam a cipőm sarkát a koponyájába. Hogy kiégnék? Nem. A munka és az érzelem két külön dolog, a kettőt távol kell tartani egymástól. Ma is volt már két olyan férfi, aki azt kérte, hogy találkozzunk máskor, „privát” is. Velük is közöltem, hogy szó sem lehet róla.
– Elárulja, mennyit lehet ezzel a munkával keresni? Itt, az út szélén nyilván kevesebbet, mint más, jobb körülmények között.
– Erről nem beszélnék. Akadnak itt, akik alkalmanként kétezerért is elmennek. Ezt én soha nem tenném.
Az említett, mintegy öt kilométeres útszakasz elején is, végén is parkol egy-egy kocsi a fák közé vezető ösvények elején. Némi megfontolás után úgy vélem, nem árt tudatni a bennük üldögélő férfiakkal, mi járatban vagyok, miért szeretnék beszélgetni a beljebb, egymástól tisztes távolban várakozó lányokkal. Jobb a békesség, gondolom, s ezt a férfiak méltányolják is, különösen az út Ócsa felőli végén posztoló testőr, aki viszonzásul hajlandó hosszabban is szóba állni velem. Olyan udvariasan társalgunk egymással, mint két turista, akik véletlenül összefutottak az alföldi tájban, s pihenésképpen eszmét cserélnek a hajdani pusztai betyárság errefelé található emlékeiről.

– Ha megkérdezhetem, ön csak ide, majd hazaszállítja a hölgyeket, vagy vigyáz is rájuk?

– Őrző-védő vagyok. Úgy állapodtunk meg, hogy amíg itt vannak, vigyázok rájuk. Néha ez csak egy-két óra naponta, máskor több. Attól függ, hogy mekkora a forgalom. Mostanában egyre rosszabb, az embereknek nincs pénzük, amit itt is észre lehet venni.

– Mire kell vigyáznia?

– Főleg a rendőrökre. Mert igaz ugyan, hogy ez már nem tiltott dolog, mármint hogy a lányok ezt csinálják, és ez nem is főútvonal, de mégis, akármilyen ürüggyel bevihetik és megbüntethetik őket.

Ezt a témát nem feszegetem tovább. Viszonylag könnyű elképzelni, hogy amint egy rendőr kocsi megjelenik a lombja vesztett fák közt most nagyon jól belátható környéken, máris megy mobilon a riasztás a lányoknak, akik még idejében el tudnak tűnni a csalitosban.

– Mennyiért őrzi őket?

– Napidíjért, ami ötezer forint.

– Komolyan mondja?!

– Komolyan. Éjszakánként még egy tanyára is kijárok, azt is én őrzöm.

– Egy-egy magáról megfeledkezett kuncsafttól még nem kellett megvédenie a lányokat?

– Ritkaságszámba megy. A kuncsaftok legtöbbje teljesen normális. Maga nem is gondolná, milyen pozícióban lévő férfiak fordulnak meg itt!

– Azért el tudom képzelni. Mégis: ügyvédek, vállalkozók, államtitkárok, netán miniszterek is?

– Tudnék mesélni… De nem mondok semmit, nincs velük baj. A lányokkal inkább, akik közül jó páran a legsötétebb tudatlanságból és nyomorból keverednek ide, aztán nem tudják, hol a határ, lenyúlják a kuncsaftot. Lopnak tőle. Az meg lekever nekik pár pofont. De az ilyenek szerintem meg is érdemlik. Akik most kint vannak, azok tanult lányok, ők tudnak viselkedni.

– Mi a véleménye róluk úgy általában? Nem nézi le, nem ítéli el őket?

– Nem én. Nem tudnak elhelyezkedni, valamiből meg kell élniük. A roma lányok különösen nehéz helyzetben vannak. Ha egy ilyen bemegy valahova, hogy munkát keres, ránéznek, és már küldik is el. Pláne a tanulatlanabbját. Mi mást tehetne, mint hogy kiáll ide?

– Magának van családja?

– Van, persze.

– Lányai is?

– Lányaim is.

– Ha bejelentenék, hogy ezt a foglalkozást választják, kiállnak ők is az út szélére, mit szólna hozzá?

– Mit szólnék?! Azon nyomban felakasztanám őket.

Mialatt beszélgettünk, két hölgynek munkája akadt – egy piros szoknyácskában álldogáló tizennyolcnak, vagy annyinak sem látszó lány álldogált egyedül egy távolabbi ösvény szélén. Udvarias volt és barátságos, de beszélgetni nem akart, és én sem erőltettem. Hiszen mi változik attól, ha beszél? – ezt láttam a szépen árnyalt, nagy szürkés-zöld szemében, és a tekintetéről Németh László Iszony című regényének utolsó, az adott helyzetben némiképp módosult, utolsó mondata villant az eszembe váratlanul: ...és a szeméből visszanézett rám az egész szerencsétlen, eltévedt emberiség.
 

Koblencz Zsuzsa



« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció