Botrány a siketlimpia után

Sörnyitó és fésű volt a jutalom az aranyéremért

2009. november 17.
A XXI. Nyári Siketlimpiai Játékokat nem közvetítette sem a tévé, sem a rádió, a sportlapok is csak néhány sorban emlékeztek meg róla. Aztán kitört a botrány.

Szeptember 5-e és 15-e között rendezték meg idén a XXI. Nyári Siketlimpiai Játékokat. A magyar válogatott két aranyérmet – vízilabdában és sportlövészetben –, három bronzérmet, továbbá egy Fair-Play-díjat gyűjtött be, s hozott haza Taipeiből, ahol 81 ország számtalan sportolója mérte össze erejét különféle sportágakban.

Pénz helyett csak
a dicsőség maradt

A Siketlimpia nyolcvanéves múltra tekint vissza, míg az első paralimpiát 1972-ben rendezték, és igazán csupán 1988 óta vált az olimpiával egyenrangú világversennyé. Igaz, marketing okokból az olimpia o betűjét a mai napig sem kapta meg egyik sportrendezvény sem, de a paralimpikonok a siketlimpikonokkal szemben a világversenyen elért helyezéseikért megkapták az egyszeri pénzjutalmaikat csak úgy, mint az érmes olimpikonok.
A paralimpiai csapatsportokban szereplő versenyzők legutóbb fejenként 12 millió forintot kaptak, míg a siketeknek már csak a dicsőség maradt.
Aztán a sportolók hazatértek, és várták az elismerést. Ekkor tört ki a botrány. Az esélyegyenlőséget hirdető minisztérium a világelsőket az Új Magyarország Fejlesztési Terv logójával ellátott promóciós anyagokat tartalmazó csomagjával, sörnyitóval és fésűvel jutalmazta meg eredményeikért. Pénz, vagyis az őket is megillető úgynevezett egyszeri támogatás sehol. Sőt, a siket sportolókért kiálló felháborodók cikkeinek köszönhetően még az is kiderült, hogy épp a győztes vízilabda-válogatott felkészülési pénze is eltűnt kézen-közön. Siketlimpiai részvételüket családjuknak, edzőjüknek és támogatóiknak köszönhetik csupán. Pedig Magyarország 2007-ben ratifikálta a Fogyatékossággal Élő Személyek Jogairól szóló ENSZ Egyezményt, mellyel egyebek mellett vállalta, hogy nem tesz különbséget állampolgárai között, a fennálló diszkriminációt akkor is feloldja, ha arra nincs anyagi kerete.

De nem szeretném felmagasztalni magunkat, hisz mi sem adtuk közzé ezeket a sporteredményeket, sőt arról sem szereztünk tudomást, hogy aranyérmes siket vízilabdázóink közül ketten a régiónkban élnek, mígnem egy boldog, de gyermeke érdekeiért küzdő édesanya fel nem hívta rá figyelmünket.

A levél kézhezvétele után természetesen felvettük a kapcsolatot Illés Viktorral, a 20 esztendős, aranyérmes siket vízilabdacsapat kapusával, aki csapattársaival együtt nehéz körülmények között küzd álmaiért.

– Mikor csöppent bele a vízilabda világába?

– Hat éve ismerkedtem meg ezzel a sportággal. Magát a sportot kisgyerekkorom óta szeretem. Először a foci keltette fel az érdeklődésemet. Elég jól játszottam, így bekerültem az Üllő ifi csapatába. Én Üllőn élek a szüleimmel és a testvéremmel. Abban az időben Pestre jártam iskolába, és sajnos nem tudtam időben hazaérni az edzésekre. Nagyon hiányzott a sport, és amikor erről meséltem a barátomnak, Bene Gábornak, aki akkor már vízilabdázott Budapesten, s ő a Monorierdőn lakó csapattársam, elhívott egy edzésükre. Megnéztem, kipróbáltam és nagyon tetszett. Így csöppentem bele 14 évesen a vízilabdázók életébe.

– Milyen nemzetközi szerepléseik voltak? Mert úgy hallottam, szinte az utolsó pillanatig kétséges volt az indulásuk ezen a világversenyen.

– 2006-ban Vácott került megrendezésre a siketek Európa bajnoksága, amin már én is részt vehettem a csapattal. Nagyon jó játékkal végül a dobogó tetejére állhattunk. Azóta minden álmunk az olimpián való részvétel volt. Ennek ellenére nem volt biztos a kijutásunk, mert a Magyar Hallássérültek Sportszövetsége be sem nevezett minket.

– Ez hogyan fordulhatott elő? Azt gondolhatnánk, hogy egy Európa-bajnoki arany zöld utat jelent a következő világversenyre.

– Sajnos, nálunk nem így történt. A szövetség a siketlimpiára kapott állami támogatásból nekünk nem is juttatott. Végül az edzőink, szüleink, barátaink segítségével kellett pótnevezést leadni és pénzt gyűjteni az olimpiai részvételhez. Gábor Áron, az edzőnk több támogatót is szerzett a csapatnak, akiktől anyagi segítséget kaptunk. Egyébként nem részesülünk semmilyen támogatásban a sportoláshoz. Úgy volt, hogy a szereplésünk teljesen önköltséges lesz, ha részt akarunk venni rajta. Be is fizette mindenki magának az első részletet, ami fejenként háromszázezer forint volt. Szerencsére többet nem kellett, mert a támogatók pénzeiből összejött végül a fennmaradó összeg.

– Hogyan teltek a napjai? Milyen intenzívek az edzések a felkészülési időszakban?

– Én még iskolába járok, szobafestőnek tanulok, ez az utolsó évem. Ez előtt szereztem már egy számítógép-kezelői szakmát a hallássérültek iskolájában. Most a hallók közt tanulok.Az edzések az esti órákban szoktak lenni a Margitszigeten vagy a Komjádi Uszodában. Nagyon kimerítő. Reggel iskola, onnan haza, majd vissza az edzésre, és megint haza. Mindezt vonattal. Minden nap éjfél körül értem haza. Olimpia előtt közvetlen nyolc héttel már megkezdődött az intenzív felkészülés, napi két edzéssel. Így telt az idei nyári szünetem! Nagyon kemény volt!

– Milyen típusú ember az edzőjük, és hogyan kommunikál önökkel? Ő is ismeri a jelbeszédet?

– Mikor először találkoztam Gábor Áronnal, az edzőnkkel, az első benyomásom az volt róla, hogy nagyon szigorú. Persze ez azóta sem változott, de ahogy megismertem, rájöttem, hogy a csapatért teszi, és hogy értünk mindenre képes. Jó humorú, így az edzések jó hangulatban telnek. Érdeklődik a magánéletünk iránt is, odafigyel a tanulmányi eredményeinkre, és minden problémánkat meg tudjuk vele beszélni. A jelnyelvet nemigen ismeri, bár az évek során megtanult már pár jelet, de jól megértjük őt szájról olvasással. Egyre csak azt hajtogatja, hogy győzni kell, és győzni is fogunk. Aranyérmet kell szereznünk és kész! Időközben a testvére, Gábor Attila is bekapcsolódott az edzésekbe. Ő testnevelő tanárként minden héten egyszer gimnasztikázott velünk, és ő tartotta a bemelegítést a napi edzéseknél.

– Olvastam a hírekben, hogy az olimpikonokat megillető, a további felkészülést is segítő egyszeri juttatás az államtól elmaradt. Viszont úgy tudom, hogy harmincöt éves koruktól életjáradékot kapnak majd.

– Az aranyéremért elismerést a magyar állam részéről még nem kaptunk. Az egyszeri eredményességi jutalom ügyében dr. Kósa Ádám siket európai parlamenti képviselő egyenlő bánásmódra szólította fel az ország vezetőit. Szerencsére azért vannak, akik elismerik az eredményünket, így például a Széchenyi Tudományos Társaságtól megkaptuk a Széchenyi Aranyérmet. A Magyar Vízilabda-szövetség is köszöntött minket. Az edzőnknek köszönhetően ők a felkészülésben és anyagiakban is segítettek bennünket. Engem Üllőn is köszöntöttek a sportcsarnokban. A vezetőség meghívott egy futsal-mérkőzésre, s bemutattak a szurkolóknak, majd Dienes András, a létesítmény vezetője és a polgármesterasszony, Kissné Szabó Katalin is külön köszöntött, és gratulált az elért eredményemhez. Az életjáradékról mi is csak a hírekből értesültünk. A kérelmet már egyenként benyújtottuk a sportminisztériumba. Aranyérmes sportoló esetében ez havi 200 ezer forintot jelent a sportoló élete végéig.

– Hogyan tovább?

– Sajnos, azt nem tudjuk! Az edzőnknek lejárt a szerződése. Most azon dolgozik, hogy alapít egy csapatot, ami nem a Magyar Hallássérültek Sportszövetségéhez tartozik majd. Reméljük, sikerül neki. Sürget az idő, mert jövőre Európa-bajnokság lesz Írországban, ahol jó lenne részt venni. Ehhez pedig már el kellene kezdenünk a felkészülést.
Trnavecz Adrienne



« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció