Búcsú Trebugától

2013. március 1.
Elfelhősödött szemmel csukta be Z. a könyvet, ami tulajdonképpen csak egy vaskos spirálfüzet volt, ám a tartalma miatt Z. könyvespolcának legbecsesebb darabjai közé tartozott. 


Jó három évvel ezelőtt kezdték írni ezt a könyvet, amikor Z. unokája a betűvetést tanulta az iskolában. A kisgyerek olyan izgalmasnak találta a betűkből összeálló szavak, s az azokból kikerekíthető történetek világát, hogy egy nap előállt az ötlettel: írjanak saját könyvet maguknak.
A könyvnek a gyerek kívánságára egy Pitypung Trebuga nevű, vörös-fehér csíkos macska lett a főhőse, kalandjainak első fejezetét pedig még aznap megírták. A kisgyerek diktált, az illusztrációkat is ő rajzolta. Z. dolga mindössze annyi volt, hogy szorgosan feljegyezte a történeteket, igyekezett mederben tartani a cselekményt, s olykor besegített a rajzolásba.
Pitypung Trebuga egy piros bőrönd segítségével képes volt össze-vissza utazni az időben, a lehető legváltozatosabb földrajzi és történelmi helyszínek között. Mindig ott forgolódott, ami a kisfiú fantáziáját aktuálisan éppen foglalkoztatta: hol a dinoszauruszok földjén, hol az esőerdőben, máskor egy autóversenyen, de lakodalomban, állatkertben és az egri várostrom kellős közepén is. S ahogyan mentek az évek egymás után, Pitypung eljutott Csernobilba, sőt jelen volt a normandiai partraszállásnál is.
Különösen izgalmasnak bizonyult, hogy a kalandokban a családtagokat, ismerősöket is lehetett szerepeltetni. S ha valamelyikükre Z. vagy a kisgyerek éppen neheztelt, hát az megnézhette magát: vagy egy vártoronyban bonyolódott élethalálharcba az ostromlókkal, vagy holdkórosként egy háztetőn ébredt a kéményt átkarolva, s azt se tudta, hogyan fog onnan leevickélni, hiszen még tériszonya is lett szegénynek.
A fejezetek csak gyarapodtak, sokasodtak, s nem csak a megírásuk és illusztrálásuk óráiban voltak rendkívül szórakoztatóak, hanem idővel vissza lehetett lapozni, s dőlni a nevetéstől egy-egy régi história megszületésének körülményeire emlékezve.
Aztán egyszer csak, nem is tudni pontosan mikor, de Pitypung Trebuga kalandjai helyett a házi feladat lett a fontosabb. A kötelező olvasmány. Z. ismerte ezeket az olvasmányokat, szerette is, mégis undorral ült felettük, miközben a kisgyerek idegesen és kelletlenül, kínlódva próbálta összefoglalni a tartalmukat és rálelni a tanulságra. 
– A család a legfontosabb – mondta egy esős, szürke délutánon, és ez volt az aznapi olvasmány tanulsága, valóban, Z. mégis úgy érezte, ennél ostobább közhely leírását gyerekre még nem erőltették rá soha.
Pitypung Trebugát aznap este még beköltöztették egy elegáns villába és feleséget is kerítettek neki, de már nem rajzoltak hozzá semmit. Csak egy tengerparti luxusvilla képét vágták ki egy magazinból, azt ragasztották az utolsó lapra. Ezzel bocsátották útjára megannyi kalandjuk hősét, immár elbúcsúzva tőle örökre.
Z. úgy érezte, valami jóvátehetetlen történt. Sírni tudott volna. Ekkor lépett oda hozzá a másik kicsi, a hároméves, és határozottan felszólította:
– Mesélj!
– De miről? – kérdezte Z. az iménti szomorúságtól még kásás hangon.
– Hát a göndörhajú kakasról!
– És mi legyen a neve? – kérdezte ujjongva Z., s a lelkében indulóra zendített egy egész rezesbanda: kezdődik!

Koblencz Zsuzsa


« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció