Hogyan tudják megszervezni minden évben ezt a nagyszabású kon­certet?
   – Nincs könnyű dolgunk. Csupán egy közös próbát tartunk a MÁV Szimfontikus Zenekar budapesti székházában, utána már egyből a főpróba következik, közvetlenül az előadás előtt.
 
– Rengetegen szoktak érkezni a karácsonyi előadásukra. Nem gondoltak még arra, hogy nagyobb helyszínen lépjenek fel a városban?
   – Sajnos nincs Monoron olyan fedett, fűtött hely, ahol ez megvalósítható lenne. Általában a sportcsarnokok még alkalmasak volnának a feladatra, de az akusztikájuk olyan rossz, hogy élvezhetetlen lenne az előadás. Énekeltünk már templomokban is, ami nem volt ugyan elfogadhatatlan, de mégiscsak a Vigadó díszterme a legjobb hangzás szempontjából.
 
– Mióta tartják meg karácsonyi koncertjüket?
   – A Forrás kórus tizenöt éve alakult, amikor az Ady Úti Általános Iskolába jöttem tanítani. Először tíz éve mentünk el egy nemzetközi versenyre,  a csehországi, Olmützbe. Ennek kapcsán merült fel bennem, hogy illene bemutatni az itthon maradó szülőknek, kollégáknak is, hogy milyen műsort fognak előadni a gyerekeik külföldön. A versenyre viszont csupán egy negyedórás előadással készültünk, emiatt itthon nem lett volna érdemes összehívni annyi embert. Ezért további darabokkal is kiegészítettük az előadást. Az első hangversenyeket még az iskola tornateremben tartottuk, de az előadásokat akusztikai és esztétikai problémák miatt, amint lehetőségünk nyílt rá a Vigadó dísztermébe helyeztük át.
 
– Miért éppen Forrás kórus lett az együttes neve?
   – Amikor először jelentkeztünk nemzetközi versenyre, be kellett írni valamit névként is, de az Ady Úti Általános Iskola Kórusa furcsán mutatott volna. A Forrás nevet két szempont miatt vettük fel. Egyrészt Bartók Béla híres mondata, a „Csak tiszta forrásból!” miatt, másrészt úgy tartják, hogy Monoron egykoron hét forrás fakadt, ami többször visszaköszön ma is, például utca- vagy áruháznévként.
 
– Milyen nemzetközi versenyekre jutottak ki eddig?
   – Az olmützi fellépésünk után Ausztriában jártunk a mariazelli bazilikában. Utána egy iskola meghívására Lengyelországban voltunk, majd ismét olmützbe mentünk. Azért tértünk vissza ismét ebbe a csehországi városba, mert a korábbi bronz minősítésünkkel nem voltam elégedett. Igaz ez alkalommal is bronzot kaptunk, de ha hozzátesszük, hogy huszonhárom kórus közül, akkor már sokkal szebben hangzik. A következő évben Erdélyben jártunk, utána Szlovéniában. Tavaly sikerült kijutnunk Hallebe egy nemzetközi versenyre. Idén pedig ismét Lengyelországban, a Balti-tenger partján jártunk.
 
– Említette az olmützi eredményeket. Másutt milyen helyezéseket értek el?
   – Számunkra a versenyeken tényleg elsősorban a részvétel a fontos, mert nem vetélkedhetünk olyan ének-zene tagozatos iskolákkal, akik naponta gyakorolnak. Nálunk heti egyszer énekórán és heti kétszer másfél órás kóruspróbán sajátíthatják el a gyerekek a versenyre vitt műveket. Az eredménynél sokkal fontosabb, hogy a kórus tagjai jól érezzék magukat és új élményeket, tapasztalatokat szerezzenek.
 
– Nem lehet könnyű megszervezni ezeket a nagy létszámú külföldi utakat.
   – Valóban, egyedül nem is tudnám csinálni. Az iskolában szerencsére nagyon támogatják a munkánkat. A legutóbbi lengyelországi fellépésünkhöz például Tóth Ágnes igazgatónő írta a pályázatot, hogy ezzel csökkentsük a családok anyagi terhét, míg egy másik kollégám angolra fordította a jelentkezési lapunkat, de még sorolhatnám. Kaptunk támogatást az egyházaktól, az iskolaszéktől, a szülőktől is. Így végül ötven gyerekkel és nyolc kísérő felnőttel vághattunk neki az útnak. Ezek a külföldi fellépések azonban nem csupán az éneklésről szólnak, rengeteget kirándulunk, sok érdekes programot szervezünk. Ez, és a Vigadóbeli fellépésünk is egész évben motiválja a gyerekeket.
 
– Magyarországi versenyekre nem is járnak?
   – Természetesen itthon is megmérettettük már magunkat, például Gödöllőn vagy Veresegyházán. A gyerekek érdeklődését azonban csupán néhány iskolai és belföldi fellépéssel már nem lehet fenntartani úgy, hogy közben ennyire kitárult a világ. Régen, mikor még Sükösdön tanítottam és vezettem egy kórust, elegendő volt, ha az akkor még létező járási, megyei versenyre eljutottunk. Akkor ráadásul még sokkal több kórus működött és a helyi versenyek is nagyobb izgalmat jelentettek. Azóta megváltozott a világ, már több lehetőségük van a gyerekeknek a szabadidejük eltöltésére. A kóruspróbáknak versenyeznie kell már például az internettel, a divatos táncoktatásokkal vagy más, mostanában népszerű tevékenységekkel. S lehetek akármilyen jó nevelő, szerethetnek akármennyire a gyerekek, ennél többet kell már nyújtani ahhoz, hogy rendszeresen és kitartóan eljárjanak a próbákra. Ráadásul, mivel nagyon sok kórus megszűnt, szinte csak a városok ének-zene tagozatos iskoláival kelhetünk versenyre, akik viszont sokkal jobb feltételek mellett készülnek egy-egy megmérettetésre. Az pedig nem nagy élmény a gyerekeknek, ha hétvégén korán reggel kell kelni, hogy odaérjünk a versenyre, utána pedig esetleg leforrázva kell távoznunk onnan. Természetesen nyertünk már aranyérmet is hazai versenyen, de sokszor úgy éreztem, hogy igazságtalan helyzetbe kerültünk.
 
– Más iskolákból nem várnak tehetséges gyerekeket a kórusba?
   – Gondolkodtam már rajta, de nagyon nehéz lenne összeegyeztetni, hogy mindenkinek megfelelő időpontot találjunk. A kóruspróbákat a 7-8. órában tartjuk, más iskolából egyszerűen nem érnének oda a gyerekek. Azt pedig nem várhatom el tőlük, hogy egy későbbi délutáni időpontban ismét visszajöjjenek énekelni az iskolába. A gyakorlatban az sem működik, hogy a középiskolába került kórustagok visszajárjanak hozzánk, pedig a legtöbbjük az évzárón még megígéri, hogy rendszeresen jön majd próbálni. Általában nem rajtuk múlik, hogy nem tudják megtartani ígéretüket. A saját iskolámon belül azt is meg tudom szervezni, hogy el tudjuk menni valamelyik tanítási napon a MÁV Szimfonikusokhoz próbálni, míg egy másik iskolából nyilván nem engednék el a tanulót, ha éppen akkor írják a témazárót, teszem azt matematikából.