Csííííííííííííííííííííííííz!

Papp János jegyzete

2009. március 15.
Közhelyes, de igaz az a gyakran idézett bölcsesség, miszerint „a mosoly olyan görbe, ami mindent kiegyenesít – ráadásul ingyen van”.

Különösen időszerű ez manapság, amikor munkavállalók a munkájukat, kisvállalkozások a működőképességüket, a munkáltatók pedig a megrendeléseiket féltik. Persze tudom, hogy ilyenkor még nehezebb szívből jövően mosolyogni bármin is. Az viszont még inkább elkedvetlenít, ha mosollyal – mint a kapcsolatfelvétel egyik formájával – is egyre ritkábban találkozok. Tudom, hogy nem Amerikában élünk, ahol mindenki mosolyog fűre-fára, de talán érdemes lenne tanulni tőlük. Tény, hogy a tengerentúlon nem örömükben vagy jókedvükben görbítik az emberek fölfelé a szájukat, hanem a másik iránti jóindulatot akarják kifejezni vele. Ha két ember összetalálkozik, természetes, hogy egymásra mosolyognak. A külföldiek sokszor nem is tudnak mit kezdeni a sok amerikai mosolygással, formálisnak és álszentnek tartják, mert úgy gondolják, hogy nem a belső vidámság, hanem külső kényszer váltja ki.
Ha pedig már a világgazdasági válságnál járunk, halkan odasúgnám a döntéshozók fülébe: nem fogja megmenteni Magyarországot a csődtől az, ha protekcionista módon elvárják a kiskereskedőktől, hogy nyolcvan százalékban hazai termékeket kínáljanak a pultokon. Ennek több oka is van.
Egyrészt lassan már senki sem tudja, hogy mi számít magyar terméknek. Például a Boci csoki? Biztosan nem, hiszen tengerentúli alapanyagokból, Csehországban gyártja egy svájci cég. Másrészről sok olyan húsból és gabonából készült terméket találhatunk az üzletek polcain, amelyhez az alapanyagot hazánkból szállították ki a külföldi feldolgozóhoz, de a csomagoláson ennek még nyomát sem találjuk. S hogy még tovább csavarjam a történetet: ha a szlovák szarvasmarhát magyar takarmánnyal etették, akkor a belőle fejt tej minek számít?
Másrészt azért sem védi meg a hazai termelőket a protekcionizmus, mert a magyar tulajdonban lévő kiskereskedők, kereskedelmi láncok már eddig is közel olyan arányban kínáltak hazai termékeket, mint ahogy azt a javaslat megfogalmazza. A külföldről jött szuper- és hipermarketeknek, valamint a diszkontáruház-láncoknak pedig a gazdasági válság miatt élesedő árversenyben biztosan nem az lesz az elsődleges szempont, hogy honnan származik a termék; sokkal inkább az, mennyibe kerül nekik, és mennyiért tudják eladni.
Harmadrészt pedig azért, mert minden ország ugyanezt csinálja. Minden nemzet szereti elhitetni magával, hogy a hazai (élelmiszeripari) termékek jobb minőségűek, megbízhatóbbak és finomabbak, mint a külföldi versenytársaiké. És valahol igazuk, igazunk is van. A helyi ízeket szoktuk meg, és különben is, azért vagyunk egy ország, hogy a benne élők összetartsanak egymással.
Mit tegyünk hát? Mosolyogjunk! Még akkor is, ha első hallásra bugyután hangzik. Ugyanis ez valódi versenyelőnyt jelenthet a magyar kiskereskedőknek, akik eddig is jórészt hazai árut kínáltak. Egy multinacionális nagyvállalat háromszázezredik, túlhajszolt alkalmazottja még akkor sem tud őszintén mosolyogni a vevőre, ha szeretne. Az emberek „futószalagon” érkeznek a kasszához fizetni, a személyes kapcsolatok kialakulásának időt sem hagy a vásárló mögött feltorlódott sor. De nem csak a kasszánál, már az áruházban sem jobb a helyzet. Ha felvilágosítást szeretnénk kapni egy termékről, hosszú perceket bolyonghatunk, mire találunk egy unott eladót, aki jó esetben is csak annyira ismeri az árut, mint amennyi a mellette lévő tájékoztató papíron van. Ráadásul, ha nem akciós termékekről van szó, még csak nem is olcsóbb a kisbolti áraknál. Abban a kisboltban, ahol a jó kereskedő személyes kapcsolatokat ápol vevőivel, ismeri szokásait, szakértő tanácsot ad a döntésekhez, köszön és mosolyog, ha belépünk az üzletébe. Mosolyog a vevő is, hiszen ő is személyesen ismeri a tulajdonost vagy az eladót, s tudja, hogy készakarva soha nem tévesztené meg az általa kínált termékekkel kapcsolatosan. S ha esetleg többe is kerül valami néhány forinttal, a megtermelt nyereséget valószínűleg ő is helyben fogja elkölteni, nem viszi ki az országból, mint a multinacionális nagyvállalatok.
Miközben írom a jegyzetet, folyamatosan keresem a szinonimákat a mosoly szóra, hogy elkerüljem a felesleges szóismétléseket. Kétségbeesésemben szótárhoz fordulok, de abban is csak a vigyor szót találom, ami viszont elég távol áll egy kedves mosolytól. Rendben, lehet még bárgyún bazsalyogni és népiesen somolyogni is, de ennyi. Lehet, hogy mégiscsak igaz az állítás, hogy egy nép azokra a dolgokra talál ki sok rokon értelmű szót, amelyekkel gyakran találkozik? Ahogy a Namib-sivatagban élő himba törzs tagjai, akik a sivatagban nagyon sokféle sárgás-vöröses árnyalatot látnak, ezért rendkívül sok szavuk alakult ki rá, míg a ritkán látott hideg színeket – zöldet, kéket – összefoglaló néven csak „borou”-nak hívják. Lehet, hogy a mi mosolyunk a himbák „borou”-ja? Talán az sem véletlen, hogy a „szomorú” szavunknak nagyon sok rokon értelmű helyettesítője van: (bú)bánatos, bús, gondterhelt, szomorkás, (bús)komor, kedvetlen, levert, letört, elkenődött, csüggedt, nyomott, kedveszegett, lehangolt, morcos, rosszkedvű, búval bélelt, gyászos, keserves, deprimált, depressziós, csalódott, elcsüggedt, fancsali, savanyú, sajnálkozó, borongó, fájdalmas, mélabús, vigasztalhatatlan, boldogtalan. Sőt, akár még egyszer ennyi szinonimát is találhatnánk rá.
Ahogy a világgazdasági válság, a „nemmosolygás” is öngerjesztő folyamat. Minél inkább hiszünk a válságban, annál inkább erősítjük a hatását; minél kevésbé mosolygunk másokra, annál kevésbé mosolyognak vissza ránk. Egy lényeges különbség azonban van a kettő között: míg a gazdasági válság legtöbbünk pénztárcáját terheli, addig a mosolyt még mindig ingyen osztogathatjuk egymásnak.


« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció