(De)generáció

2014. május 29.
Kaparászást hallva felugrottam a székből, s rohantam az utcára. Már megint összefirkálták a ház falát?

Születésem óta ugyanabban a házban vagyok otthon, és ez az időm hátralevő részében így is marad. Annak ellenére is, hogy otthonom, amelyet elődeim fáradságos munkával építettek – és a környezete – az utóbbi időben egyre több bosszúságot okoz. Persze erről nem a ház tehet. Nem is az ősök. Hiszen amikor épült, az 1900-as évek elején, még egészen más volt a világ, mint mostanában.
Adott egy utcafrontos lakóház a főút mentén, a kertszomszéd pedig egy általános iskola. A ház építésekor egyiknek sem volt híre se hamva. Mindkettőt a sors varrta a nyakunkba az évtizedek alatt. Forgalommal, sok száz gyerekkel, fiatallal, felnőttel, zsivajjal, autóval, kamionnal, mocsokkal, emberi fekáliával, hányással és mindennel együtt, amit valaha a portánk előtt találtunk. Olyan ez, mint valami büntetés egy akkora vétségért, amelyért megbocsájtás sem jár.
A forgalom, mint a kéretlen vendég. Akkor is ott vannak a gyalogosok, az autósok, a motorosok mikor nem szeretnénk. Az iskolások meg átrugdossák a labdát a kertünkbe. Mikor átmásznak érte letapossák a veteményt, tönkreteszik a kerítést, még a szemetüket is a kertünkbe dobálják.
Ennek tetejébe – mintha ez nem lenne éppen elég – napjában több száz nebuló elhalad az otthonunk előtt. Gyerekek és kísérőik menetelnek az ablakunk alatt az iskola felé. Reggelente – köszönhetően a szülői felügyeletnek – még visszafogottan.
De jön a délután és a gyereksereg immár kísérők nélkül hazaindul. Útközben pedig önmagukból kivetkőzött pusztító csordává alakulnak. Tisztelet a kivételnek – akik most is csak erősítik a szabályt –, vandálkodó, ordenáré kis szörnyetegekké alakul a sok gyerek. Mint Gizmo a Szörnyecskék című film tündéri szőrös állatkája, amely vérengző fenevaddá változik, ha éjfél után enni kap, vagy nedvesség éri a bundáját. És rombol maga körül mindent, amit csak ér. Pont ilyenek azok a neveletlen kölykök, akik összefirkálják és kövekkel karistolják végig a házfalakat, szétdobálják az uzsonnát, amit anyuci csomagolt a drágalátos gyereknek vagy épp leköpködik az ablakot.
Félek, egyes szülők lennének leginkább megsértődve, ha megkérdezném, miként nevelik a gyereküket, ha az úgy viselkedik hazafelé menet, mint az őrült, ki letépte láncát? S ha megleckéztetném mikor rajtakapom, ahogyan a frissen vakolt házfalamat firkálja – mert senki sem magyarázta el neki, hogy az nem rajztábla – félő, az apja ahelyett hogy kifizetné a káromat, inkább szervezné a cimboráiból verbuvált sereget, akik ellátnák a bajomat amiért „ártatlan” gyermekét helyette próbáltam rendre tanítani.
Nagymamám mesélt a „kántorról”, aki évtizedekkel ezelőtt tanított az iskolában. Ő még nem volt rest megregulázni azokat, akik atyai szigor híján rászolgáltak egy kis nevelésre. Ma már valószínűleg bezárták volna a jogvédők az efféle tanítót. Mert jogból és jogvédőből napjainkban sokkal több van, mint értékítéletből.
Egyesek nem képesek kijelölni gyermeküknek a határokat. A jól irányzott és jól időzített atyai pofonok eltűntek a háztartásokból. A régi vágású tanítók kihaltak. Nem túl jók a kilátások a jövőt illetően.
Varga Norbert


« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció