Egy csöppnyi Afrika Albertirsán

A vadász otthonában részesei lehetünk afrikai kalandozásának

2010. május 17.
Aki mindig vágyott Afrikába, mégsem mehetett, némiképpen kárpótolhatja magát Albertirsán.

Már-már felér egy utazással, ha Gebhardt Árpád vendégszerető otthonában a házigazda körbekalauzolja az afrikai vadásztrófeákkal telezsúfolt nappalijában, miközben fáradhatatlanul meséli a fekete földrészen szerzett, kifogyhatatlannak tetsző élményeit.

Tárgyiasult emlékek. Az élményekért él az ember
 

Kiállításra készen


Az afrikai szobának nevezett nappalin kívül a vadászlakhoz hasonlatos Kossuth utcai ház minden egyes szobája újabb trófeák és élmények tárháza. Bárki betekinthet ezekbe, Gebhardt Árpád örömmel fogadja. A művelődési házak kiállítási ajánlatainak sem állna ellen. Mindmáig azonban csak az albertirsai művelődési házban tárhatta a nagyközönség elé a kincseit. Ott is akkora sikerrel, hogy a megnyitón a nyolcvanszemélyes terembe vagy négyszázan szerettek volna beférni, s a kiállítás időtartamát meg is kellett hosszabbítani.
Nagy utat tettek meg.
Muflonok a konyha falán
A 68 éves Gebhardt Árpádhoz hasonló nyugodt, derűs, kiegyensúlyozott személyiséggel csak ritkán sikerül találkoznom. A társaságában eltöltött némi idő után az ember úgy érzi, a dolgok mindenképpen a helyükre kerülnek, ha idejében rájövünk, hogy megszerezhető élményeinket nem helyettesíthetjük tárgyi javak megszerzésével. Ő maga ezt így fogalmazza:

– Egy biztosító társaság műszaki kárszakértőjeként sok helyen megfordulok. Jártam egyszer egy olyan villában, ahol a fürdőszoba tükörrel volt burkolva, de teljesen. Néztem, és az jutott eszembe: minek ez? Én is mit érnék vele, ha ülnék egy luxuslakás kellős közepén, márványból lenne a lépcsőm, de nem történt volna velem soha semmi?
De bizony történt.
És úgy kezdődött, hogy a kisgyerek Gebhardt Árpádot a kőműves papa magával vitte egy-egy építkezésre, ahol egyfolytában egy hetet is eltöltöttek, fészerben, szalmán hálva, aminél kalandosabb vakáció nincs is. Egy alkalommal a kisfiú észrevette, hogy ebédidő tájt az egyik segédmunkás nagykabátot kanyarít magára - pedig olyan az idő, hogy a többieknek félmeztelenül is melegük van – elsétál valahová, és amikor visszatér, a kabát alól mindig előkerül a hús, amiből estére pörköltet lehet főzni. Utána kellett nézni ennek a dolognak, s a leskelődés végén kiderült, hogy ugyan rabsic, orvvadász az illető segédmunkás, akinek odafelé puska van a nagykabátja alatt, visszafelé meg vadnyúl – de ettől kezdve Gebhardt Árpád igazi vadász szeretett volna lenni.
Lett is, a hajtó „beosztásból” felvitte végül egészen a vadásztársaság elnöki tisztségéig, de istenigazában mindvégig egyre vágyott: hogy rénszarvast lőhessen.
Nyolc évig levelezett egy finn rénszarvastenyésztővel, aki végül meghalt, anélkül, hogy a rénszarvasvadászatot nyélbe üthették volna. Eközben egy vadász barátja mindvégig kapacitálta: látogasson el Afrikába, azt egy szenvedélyes vadász nem hagyhatja ki.
Hát, ha tényleg akkora élmény, lássuk – döntött Gebhardt Árpád végül, s elutazott. Azután még háromszor, újra meg újra. Ötkötetnyi, fotókkal illusztrált napló őrzi ott szerzett élményeinek leírását, melyeknek egyébként is emlékszik minden egyes részletére. Ráadásul úgy tud mesélni róluk, hogy a hallgatóság – jelen esetben jómagam – az elérzékenyüléstől a teli szájjal való nevetésig az érzelmek több skáláját képes végigélni. Noha eddig azt hihette, hogy az afrikai naplementét – amikor csak úgy lángol egyet, majd lezuhan a nap a horizont mögé – vagy az oribi, a kafua, a dikdik, az orix, a suni és más egzotikus nevű állatok becserkészését nemigen lehet szavakkal érzékeltetni. Mint ahogyan azt sem, hogy amikor egy itthoni tisztáson véletlenségből elénk kerül egy húszfős őzcsapat, ujjongunk, miközben Afrikában háromezres állatseregletek járnak-kelnek a szavannán…
Két alkalommal Gebhardt Árpád az öt lánya közül magával vitte a középsőt, aki némi érdeklődést mutatott a papa szenvedélye iránt. Afrika a lányát is lenyűgözte, de sem ő, sem a többiek, de még a fiú unokák sem éreznek hajlandóságot a papa nyomdokaiba lépni.
Végül azért a rénszarvast – sőt, mindjárt kettőt - is sikerült elejtenie, mondhatni isteni csoda folytán, ugyanis a kanadai karibu-vadászatra invitáló hirdetésre Gebhardt Árpád véletlenül bukkant rá, s azóta sem találkozott hasonlóval. Az ottani vadászok társaságában ő volt az egyetlen magyar, a németek csodálkoztak is nagyon: ezzel a névvel, hogy Gebhardt?
A kanadai élményeket terjedelmi korlátok miatt nem adhatom tovább, és még egy sort sem írtam a varacskos disznóról, amelynek trófeája úgy mered a falról a betérőre, hogy a láttán egyszer valaki csak annyit bírt kinyögni: ez annyira ronda, hogy már szinte szép, valamint arról sem, honnan került a nappaliba a szamárbőr, s mit keres az előszoba falán egy kitömött szamárfej…
Nézzék meg! Attól tartok, én is visszatérek még legalább háromszor, mint Gebhardt Árpád Afrikába.
 
Koblencz Zsuzsa
 


« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció