Fiatalon még nem foglalkoztatta a zene

„Úgy tűnik, hogy tetszik az embereknek az őszinteség, a bensőséges előadásmód.”

2009. február 15.
Hogyan lesz az erdélyi származású tornászlányból magyar rockballadákat éneklő, elismert és szeretett előadóművész? Keresztes Ildikóval beszélgettünk, aki 2009. február 27-én a monori Vigadóban tart lemezbemutató koncertet.

Keresztes Ildikó. Nevét nem a bulvárlapok címlapjáról ismerjük.
 
– Marosvásárhelyen született, tizenévesen tagja volt a román tornászválogatottnak, diplomát viszont már a Testnevelési Főiskolán szerzett. Előadóművésznek vagy sportolónak készült?
– Nagyon okos gyereknek kellett volna lennem, ha ezt kisgyerekként el tudtam volna dönteni. A tornában egyéni sportolóként élhettem meg a sikerélményt. Ez olyan, mint a kábítószer. Egy idő után szomjazza az ember. A szőnyeg is valahol olyan volt nekem, mint a színpad, bár ezt nyilván nem tizenévesen fogalmaztam meg magamnak.
– Sikeresnek tűnő sportpályát hagyott ott a színpadért. Mi volt a döntés hátterében?
– Abban biztos voltam, hogy nem hétköznapi emberként fogom leélni az életem. Egy ideig, az akkor még művészi torna néven futó sportág, megfelelt az önmegvalósító vágyaimnak. Amikor ez már kevés volt, akkor került előtérbe az előadói pálya valamilyen formája. Érdekes, hogy az éneklést képzeltem el ekkor a legkevésbé saját magamról. A zene sem nagyon foglalkoztatott és a saját hangomat sem szerettem hallgatni.
– Ehhez képest a főiskolai évek alatt már turnézott az Ungár együttessel.
– Igen, eleinte vendéglátóhelyeken léptünk fel és énekeltem. Szinte behozhatatlan szakmai rutint szereztem ezzel. Abban az időben kifejezetten pezsgő éjszakai kulturális élet volt. Ebbe csöppentem én bele, mint kezdő énekesnő.
– Ők találták meg?
– Igen. Talán mondhatom utólag, hogy már akkor láttak bennem fantáziát. A mai napig hálás vagyok Ungár Istvánnak, a zenekar vezetőjének, hogy annyi jó zenésszel léphettem fel. Tőlük akaratlanul is tanult az ember.
– Ezt követte a Rózsaszín Bombázók nevű zenekar. Sikereket értek el itthon és külföldön is, miért nem volt mégsem hosszú életű a formáció?
– Nagyon jó zenészek találtak itt is egymásra, és talán mondhatom azt, hogy megelőztük a korunkat. Minőségi zenét játszottunk, amit a szakmai elismerések is mutattak. Viszont nem kifejezetten rádióbarát számok voltak. A tagok pedig kezdték úgy érezni, hogy nem vagyunk eléggé sikeresek, ezért más zenekaron kezdtek el gondolkodni. Nekem már akkor is többen mondták, hogy nem zenekarban kellene dolgoznom, hanem inkább szólóénekesként
– Ehhez képest csak 1999-ben jelent meg az első önálló albuma, Nem tudod elvenni a kedvem címmel.
– Könnyebb úgy énekelni, hogy van egy csapat mögöttem. A Rózsaszín Bombázókban minden rezdülését ismertük a másiknak, és ez biztonságot adott. Ezután, néhányan felajánlották, hogy írnak nekem zenét, de ezeket eleinte nem éreztem magaménak. Úgy terveztem, hogy már az első szólóalbumomnak is a hozzám illő stílusban kell megszólalnia. Elég makacs voltam már akkor is, és ezt be is tartottam.
– Önálló album helyett viszont a 90-es évek szinte minden jelentős zenészével és zenekarával dolgozott együtt.
– Valóban sok sikeres együttessel léptem fel. Fesztiváloztam a Kormoránnal, ekkor léptem fel elsőként rockoperában, a Költő visszatér című darabban, vokáloztam Deák Bill, Balázs Fecó, Edda albumokon, Varga Miklóssal lemezt készítettem Bécsben.
– A szólókarrier meghozta a sikereket is. Kétszeres Emerton-, Artisjus-díjas. Mit jelentenek ezek az elismerések?
– Sok előadótól hallani lehet, hogy nem számít a szakma, csak a közönség. Szerintem ez nem igaz, hiszen komoly presztízsértéke van egy ilyen díjnak. S nem csak presztízs, hanem valóban egy jelzés is, a szakma részéről, hogy jó irányban halad az ember pályafutása. A közönség tud más módon is tetszést kifejezni, olyanoknak is, akiket szakmailag nem fognak díjazni. És ez napjainkban sincs másképp.
– Hogyan ítéli meg most egy pályakezdő énekes lehetőségeit?
– Lehet, hogy egyrészről jobb lehetőségeik vannak a mostaniaknak, de én úgy érzem, hogy nagyon sok olyan külső befolyásoló tényező van manapság, ami nem az előadón és nem a közvetlen szakmán múlik. Amikor én kezdtem, sokkal igazságosabbnak tűnt ez a pálya. Akkor a tehetségnek sokkal nagyobb szerepe volt. Most egy valóban tehetséges fiatalnak is vagy nagy szerencséje kell legyen ahhoz, hogy vigye valamire, vagy nagyon komoly háttérnek kell mögötte állnia. Viszont ez a háttér megadathatik annak is, aki fikarcnyit sem tehetséges, csak jókor, jó időben bukkan fel.
– Szóba került már a rockopera, a színház. 1995 óta a Soproni Petőfi Színház tagja.
– Valóban azóta szerepelek náluk rendes tagként. Annak idején részt vettem egy István a király oratórikus előadáson, ott látott engem Mikó István, aki akkor az egyik főurat játszotta. Később meghívott egy lemezére is, majd Budapestre az egykori Arizona színházba egy showműsorba.
– Egyenes útnak tűnik ismét. Meglátták, valakinek megtetszett a hangja, és hívta magával a színpadra?
– Tulajdonképpen igen. István egy nagyon jó szakember, sőt talán pszichológus is. Meglátta-megérezte, hogy több lappang bennem, mint egy énekesnőben. Így kaptam lehetőséget elsőként a Sakk című musicalben. Később A Kölyök című darab ősbemutatójában játszottam a női főszerepet, még az Arizona színházban. Talán ez nyitotta meg igazán a kapukat. Akkor úgy érzem, hogy a prózában is helytálltam. Ahogy Pista megkapta kilencvenháromtól a soproni színház igazgatását, hívott vendégszerepelni, majd állandó tag lettem.
– Utoljára a Szabin nők elrablása című darabban Rózát játszotta. De melyik a legemlékezetesebb szerepe?
– Nagyon sok van. Nem is tudom, hogy mondhatom-e valamelyikre, hogy a kedvenc. Megadatott nekem az, hogy nagyon sok olyan szerepet eljátszhattam, ami sok színésznőnek a szerepálma. Játszottam többek között a Kabaré, Chicago, Apácák, Csúnya lány című művekben. Tényleg nagyon sok jó darabban szerepeltem. A soron következő A muzsika hangja című darab, melynek bemutatója márciusban lesz.
– A fővárosba soha nem csábították?
– Mióta Sopronba kerültem, folyamatosan hívtak-hívnak, független, egynyári előadásokba is. Játszottam például Szegeden a szabadtéri játékokon több darabban. Most A három testőr című musical feltámasztásán dolgozunk. Ez egy négy éve, Hollandiában bemutatott darab, mi voltunk a harmadikak, akik bemutatták. Hatalmas siker volt, teltházas előadásokkal, de kőszínházi háttér nélkül nem lehetett tovább játszani. Most ennek keresünk valahol állandó helyet. Sopronhoz hű vagyok amíg ott számítanak rám, de ha izgalmas szerepet kínálnak valahol, nyitott vagyok rá.
– Soha nem titkolta politikai nézeteit. Miért tartja fontosnak, hogy tudják Önről beállítottságát?
– Ez inkább spontán alakult. Sosem gondoltam arra, hogy politikával fogok foglalkozni, nem is foglalkozom vele. Szerintem senki nem tette ezt szándékosan közzé. Volt egy olyan időszak, amikor egymástól függetlenül szinte mindenki felvállalta azt, hogy miképp gondolkodik. Nem hiszem, hogy ettől jobb vagy rosszabb énekesnő lenne valaki, de az emberi hitelességhez hozzátartozik, hogy valaki vállalja a nézeteit.
– Szerepet játszik ebben erdélyi származása?
– A szüleimtől olyan erkölcsi alapot kaptam, bármennyire is ellenkeztem ez ellen akkor, aminek most érzem a fontosságát. A világnézet, az emberekről és emberi kapcsolatokról kialakult kép, a régi és új barátságok mind-mind ennek köszönhetőek. Csak a hosszú távú tisztességben hiszek – még ha ez ma nem is tűnik kifizetődőnek.
– 2008-ban Minden ami szép volt címmel új szólólemeze jelent meg a magyar rock balladáival. Hét év telt el az előző lemez óta, mi ennek az oka?
– Ebből is látszik, hogy nem vagyok egy termékeny ember. Régóta gondolkodtam egy ilyen válogatásalbumról, még ha ez nem is fogalmazódott meg egészen konkrétan. Az embernek óhatatlanul is vannak kedvenc számai, szerzői. Gyerekkoromban Erdélyben persze ezeket hallgattam, hiszen nem engedték. V’moto-rock, Edda, LGT, Piramis, Korál, Omega. Én ezeken nőttem fel, ezek miatt lettem énekesnő.
– Tavaly volt húsz éve, hogy a zenei pályán van. Szándékos volt az időzítés?
– Nem volt tudatos, hogy pont erre az évfordulóra legyen új lemez, de mint mondtam, régóta tervben volt. A kiadómnak volt az ötlete, hogy készítsünk egy ilyen válogatáslemezt, adott volt az alkalom. A dalokat jórészt én válogattam, de a kiadónak is voltak javaslatai. Ebből a korszakból talán a mostani fiatal generáció már nem is hallott mindenkit, úgy érzem a lemezzel egy kicsit életben tartom, továbbviszem ezeket a dalokat. Lehetne több lemezt is kiadni, annyi tartalmas, jó zene van ebből az időszakból.
– Az album záró száma Cserháti Zsuzsától a Boldogság gyere haza című szám.
– A szám adta magát, hiszen ezért a dalért kaptam a VoxCar-díjat, mikor a Csak szex és más semmi című film betétdalaként énekeltem. Ezután a rádiók is felkapták, ismét nagy siker lett a szám, ezért azt gondoltam, maradjon meg ez a dal tőlem is hivatalos formában. Cserháti Zsuzsa élete egyébként egy nagyon jó példa arra, hogy az igazi tehetségek pályája mennyire nincs menedzselve.
– Volt személyes kapcsolata Cserháti Zsuzsával?
– Igen. És bőven elég volt az a néhány találkozás és elmélyültebb beszélgetés, hogy kivívja a tiszteletemet. Őt tartom, tartottam az egyik, ha nem a legjobb magyar énekesnőnek. Az utolsó megbeszélt televíziós interjújakor is engem kért meg, hogy menjek el helyette. Akkor a lelke mélyén már feladta a küzdelmet. Ha valamit hagyott nekem tanulságként, akkor azt, hogy nem szabad, nem éri meg belehalni a szakmába. Hatalmas lelki teher volt elénekelni halála után a számait.
– Színházi szerepek, új album, fellépések, új tervek, bemutatók. Meddig szeretné ilyen ütemben folytatni?
– Való igaz, hogy mindig van munkám, és mindig vállalok újakat is. Nem tudom, hogy tavaly hány estét játszottam, énekeltem, de sokkal többet fizikailag sem lehetne vállalni. Nehezen tanultam meg, hogyan mondjak nemet. Most is kaptam egy felkérést, az első alkalommal megrendezendő Ritmikus Gimnasztika Világkupa kapcsán. Megkértek, hogy Béres Alexandrával és Sziráczky Brigittával együtt legyek ennek a reklámarca, és bizony nem tudtam rá nemet mondani.
– Monorra is az új album dalaival érkezik?
– Persze. Popper Péterrel már régóta szerettünk volna egy élő zenekaros fellépést összehozni. Aztán jött az ötlet, hogy lehetne élő zongorakíséretes fellépéseket szervezni. Sokkal jobban tartottam tőle, mert zenekarral könnyebb színpadra állni, mint egy szál zongorakísérettel énekelni. Tavaly év végén léptünk fel így elsőként, de nagyon nehéz volt felvenni műfaj ritmusát. Nem hittem benne igazán, de hatalmas siker volt. Úgy tűnik, hogy tetszik az embereknek az őszinteség, a bensőséges előadásmód. Remélem ez Monoron is így lesz.
– Hogyhogy nem szerepel a bulvársajtóban, nem megy a dzsungelbe ingyen reklámért. Nem keresik? Vagy ezekre nemet mond?
– Sajnos manapság a bulvár világában élünk. Aki színpadi, televíziós fellépésekre adja a fejét, előbb-utóbb találkozik ezzel. Ez árad mindenhonnan, miközben hétköznapi emberektől a közértben, utcán azt hallja vissza az ember, hogy nekik sem erre van szükségük. Nem titok, hogy fel fogok tűnni egy-két műsorban, de amíg mindez az én értékrendemnek is megfelelő keretek között zajlik, nincs vele gondom.
– Mi a titka népszerűségének?
– Talán az, hogy van egy mérce, egy értékrend, amit felállítok saját magamnak, és próbálok ennek az életben tettekkel is megfelelni. Még ha ez a tisztesség rövidtávon, nem is mindig kifizetődő, hosszú távon talán ennek köszönhetem, hogy szeretnek és elismernek. Van egy réteg, akinek az ízlésvilágát nem sikerült művi módon kívülről elsorvasztani, nekik igenis van igényük a jó zenére, a jó színházra, a művészetre. Én hiszek a művészetben, ennek pedig pont az a lényege, hogy ne olyan legyen, mint a többi. Legyen benne valami megfoghatatlan többlet, ami másban nincs meg, ami egyedivé teszi.
Gál Zoltán
Címkék: Keresztes Ildikó zene koncert Vigadó interjú

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció