2014. január 20.
Hatvanéves lett  Monor könyvtára tavaly. Az év­for­dulóról decemberben emlékezett meg az in­téz­mény egy igen kedves, családias hangulatú kis ünnepségen, ott a könyvek között, a nagyteremben, legrégebbi és leghűségesebb olvasói közt. 

Aki nem jár könyvtárba, nem tudja, mit veszít. Aki pedig jár, de olyan fiatal, hogy értelemszerűen nem követhette végig a város könyvtárának fejlődéstörténetét mindmostanáig, igencsak elkerekítheti a szemét, csodálkozva és hitetlenkedve, mi minden fér bele röpke hatvan évbe.
A könyvtár 1953-ban lépett elő járási könyvtárrá, innen számítódik a születésnapja. Pedig nyomokban létezett már korábban is. Száz darab könyvet az Országos Magyar Iskola Egyesület, négyszázhuszonkilencet a Földművelésügyi Minisztérium ajándékozott az akkori községnek, amely a Kultuszminisztériumtól csak 1948-ban kapott szabad művelődési könyvtárat, megindítva ezzel a népkönyvtár működését. Szekrényekbe voltak zárva akkoriban a könyvek, nem lehetett csak úgy turkálni és válogatni köztük, mint mostanság. Még 1952-ben is a ceglédi körzeti könyvtár látta el a monori és a nagykátai körzetet olvasnivalóval, míg azután ’53-ban megnyílhatott egy igazi könyvtár. Amit a mostanival, a Dr. Borzsák István Városi Könyvtár és Helytörténeti kiállítás néven ismert intézménnyel össze lehet ugyan hasonlítani, de minek. Mert ugyan ég és föld közöttük a különbség, de a lényeg változatlan maradt: a könyvtár az a hely, ahol az olvasás gyönyörűségéhez lehet hozzájutni, szinte ingyen.
Újabban már sok egyébhez is, persze: számtalan témában megrendezett kiállításhoz, előadásokhoz, vetélkedőkhöz, találkozókhoz, ismeretterjesztéshez, mondókás babaringatáshoz, meg ami most hirtelen nem is jut eszünkbe. A könyvtárnak ma már millió dolga van, abból a szándékból kiindulva, miszerint a közönségnek azt a részét, amely saját jól felfogott érdekében nem rohan hozzájuk hanyatt-homlok magától, azt be kell csalogatnia a könyvek közé.
A régiek, a hűségesek – akik a decemberi kis házi ünnepségre meghívást kaptak, s akik maguk is hitetlenkedve sorolták emlékeik sokaságát – ugyancsak hálásak a kényeztetésért. Dr Simon Gyula, a gimnázium nyugalmazott igazgatója például a könyvtárak közötti kölcsönzés hasznosságát emlegette, amelynek révén műfordításaihoz ő maga is megannyi kötetet kapott nem csak olasz, de németországi könyvtárakból is. A mostanában éppen Giovanni Pascoli költészetével elfoglalt tanár úr hívta fel a figyelmet arra is, ami szerinte talán, szerintünk pedig egészen biztosan nem annyira közismert: hogy dr. Borzsák István, a könyvtár névadója amellett tett hitet, miszerint a latin nyelv ma is élőnek tekinthető. Pascoli pedig, akinek költészetében jelentős részt ölelnek be a latin nyelven alkotott művek, nálunk mégis szinte ismeretlen. Noha Itáliában olyan sokat jelent a neve, mint nekünk Adyé és Babitsé,
mi azt sem tudjuk, hogy a költészetét elismerő, a Nobel-díjjal felérő szakmai díjjal akkora összeget is kapott, hogy abból egy palotát vehetett magának – abban működik most a Pascoli Múzeum.
Hát ilyeneket lehet megtudni, mintegy véletlenül, ha könyvtárban van az ember. Mondhatni, ráadásként. Mert kiderült közben az is, hogy hamarosan kiállítás nyílik a könyvtár múltjából, de már készülnek Pósa Lajos halálának századik évfordulójáról is megemlékezni. Ami nem lesz könnyű, mert Pósa bácsira – aki Monoron egy Ady utcai házban ülte kézfogóját –
nem mindenki tekint úgy, mint a gyermekirodalom klasszikusára. Ám Hajdú Zoltánné könyvtárigazgató elújságolja: éppen most kapták meg a kiállítási anyaghoz dr. Borzsák István gyermekkori tárgyai közül a Pósa Lajos szerkesztette gyereklapot, Az én újságom-at.
Mert hát mindenki elkezdi valahol. És akkoriban Pósa bácsival lehetett elkezdeni…
Koblencz Zsuzsa 
Címkék: könyv könyvtár olvasás regény rendezvény olvasó kultúra

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció