Hideget meleg szívvel

2013. november 21.
Albertirsa városközpontja szembemegy a bevett szokásokkal. Épp ettől egyedi.

Évekkel ezelőtt a vasadi tanyavilágban járva, egy akácerdő és egy tökföld között döbbenten fedeztem fel egy különös tárgyat. Mintha falmaradvány lett volna ajtóréssel, aztán kiderült, hogy mégsem. Karcag Éva, Rávágyon élő szobrászművész álmodott a tanyavilágba egy szoborparkot – derült ki – és ez a ködös, kopár szántóföldön álló alkotás Mohácsi András szobrász munkája egyike annak a sokféle alkotásnak, ami majd az itteni tanyavilágot különlegessé és nevezetessé teheti.
Nagyon szerettem volna a végére járni a kőszobor történetének, s Mo­hácsi Andrással beszélgetve megtudtam, hogy ő ebbe a megalitikus kőépítménybe, annak ferde lapjába, a kapunyílásán átvezetett kőbe belelátta a pusztulás gondolatát. Noha az alapgondolat mégis, mindennek ellenére az, hogy az élet mindenek előtt.
Sehogy sem illett ez a műalkotás a sorra készülő Szent István-szobrok és millenni­umi emlékművek végtelen sorába. Amikor ezt szóvá tettem, Mohácsi András elmondta: a 19. századi skatulyából kitörni akaró szobrászok kulturális peremvidéken élnek, nem tudnak megjeleníteni semmit abból, ami másutt elfogadott. Az ő alkotásainak többsége is a rákospalotai telepen fekszik, tudtam meg, s élő kollégáinak is több szobra áll japán köztereken, mint idehaza.
Ekörül jártak a gondolataim, miközben Vasad felé igyekeztünk, hogy ha már úgyis arra van dolgunk, megnézzük az alapítók emlékművét is.
Arról már hallottam, hogy a vasadiak 1756-tól eredeztetik igazából a falu történetét, amikor is a Ráday és a Fáy birtokra telepesek érkeztek a Komárom megyei, ma Szlovákiához tartozó Mar­celházáról, valamint Áporkáról. A legenda szerint nem is itt, hanem valahol a közelben vertek tábort, de a lovak még aznap éjjel visszaszöktek a dúsabb, ízletesebb vasadi rétek füvéhez. Így maradtak ott a gazdáik is, a Baloghok, az Édesek, a Keszegek, a Mészárosok és a többiek, ott vannak hűségesen mindmáig.
Ha azt hittem, hogy ebből a legendából alkotott olyan művet a felkért művész, ami előtt muszáj megállni és örülni, még ha kissé elhomályosuló szemmel is, hogy ezek a szép, karcsú lovak és az oldalukat gyengéden veregető ifjak, ők voltak itt a legrégebben – hát tévedtem. Két súlyos, nehéz kő, Wass Albert sorai, gyertyák, virágok, koszorúk. Lehetett volna ez másutt is. Akárhol.
S most hallani, hogy Vasad trianoni emlékmű felállítását is tervezi. Maglódról is jött a hír nemrégiben, ott 1. világháborús emlékművet avattak és szenteltek fel. Emlékkövet. Turullal.
De csak egy napba telt, hogy ne a múltba kelljen merülnöm, súlyos gondolatokkal körbevéve. Egy nap múlva fedeztem fel ugyanis az albertirsaiak nemrég felavatott központi parkját. A városban székelő Mirelit Mirsa Zrt. igazgatója tervezte. A helyi vállalkozók adták össze a megvalósításhoz szükséges pénzt, de a cég ebben is élen járt, ő adta a legtöbbet. Az 5500 négyzetméternyi parkba ötezer növényt és gyepszőnyeget telepítettek, a szökőkutak a település régi malmait idézik, helyi alkotó készítette a két településrész, Alberti és Irsa összeolvadását jelképező alkotást.
Éppen a különálló részek miatt nem volt igazi városközpontja soha Albertirsának.
Ezentúl van, nem is akármilyen. És ezt a parkot az adományozó Mirsa Zrt. – amelynek szlogenje az, hogy „Hideget meleg szívvel” – iránti tiszteletből, nem vacakolva túlcsorduló érzeményekkel és érzékenységekkel, egyszerűen elnevezték Mirelite parknak.
Folyt a könnyem a nevetéstől. Szeretlek, Albertirsa.
Molnár Anna
Címkék: szobor művész emlékmű alkotás tanyavilág park közterület központ mirelit

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció