Húsz éve másképp meggy

Papp János jegyzete

2009. július 14.
Mottó: A meggy az egyetlen finnugor eredetű gyümölcsnevünk
– jelentsen ez bármit is a történelemtudomány mai állása szerint.
Tudom, hogy hivatalosan majd csak október 23-án ünnepeljük a rendszerváltást, hiszen Szűrös Mátyás éppen húsz évvel ezelőtt, aznap kiáltotta ki a parlament egyik teraszáról a „harmadik magyar köztársaság”-nak nevezett államformát (talán nem mellékes, hogy ez valójában csak a második, hiszen 1918-ban népköztársaságot kiáltottak ki), de az én kis szerény, egyszemélyes ünnepemet mégis június 23-án, meggyszedés közben tartottam.

Pedig nem éppen ünnepi hangulatban láttam hozzá a szürethez. Erre már csak az időjárás sem adott okot, hiszen ki szeret esőben szüretelni? Ráadásul meggyet, ami ugye – lássuk be – nem egy szapora munka, így hát sok sikerélményt sem tartogat az embernek. Valószínűleg a tevékenység monotonitásának köszönhetően idéződtek fel bennem a régi meggyszüretek emlékei. Az is, amikor gyerekkoromban a nagyszüleim Pécs melletti kis falujában kellett ezeket a piros kis gyümölcsöket vödörbe gyűjtenem – no persze nem önszántamból, hanem erős szülői kényszer hatására. Édesapám azzal igyekezett kárpótolni a meggyszedésért (vagyis a gyermekkínzás egyik igen kegyetlen és kifinomult módszeréért), hogy régi történeteket mesélt a faluról. Többek között azt is, hogy miért van (most már inkább volt) annyi meggyfa a kertek végében és az utak mellett. Azért, mert – mint mondta – a régi falusiak tudatosan ültették ezeket a fákat oda, hogy a nyár eleji nagy melegben mindig legyen kéznél valami frissítő. Nem voltak ezek a fácskák sem bőtermőek, sem nagy gyümölcsűek, mégis jó szolgálatot tettek alkalmanként a szomjas embernek. Mivel pedig sok állt belőlük a falu határában és a kertekben is, nem is volt igazán túl nagy becsületük. A szedése is macerás volt, eltenni is leginkább csak meggypálinkának lehetett (befőzni vagy lekvárt készíteni belőle először csak a huszadik század elején, az olcsó cukor megjelenése után nyílt lehetőség). Mindenesetre tetszett a történet, ezért a gyermeki fejembe vettem: ha egyszer saját házam lesz, én is ültetek meggyfát a kertem végébe. De persze akkor még nem tudtam, hogy ennek a történetnek egyszer majd köze lesz a rendszerváltáshoz is.

Szintén még gyerek, vagy inkább már serdülő fejjel, éppen húsz évvel ezelőtt költözött a családunk Vecsésről Pestlőrincre (ami akkor még nem volt szent). Mivel korábban leginkább busszal és autóval utaztam a szintén egy pestlőrinci iskolába, ezért fel sem tűnt igazán, hogy a külvárosokban is milyen gyakran ültetnek a házak elé meggyfákat. Gyalogszerrel könnyebben felfigyel erre az ember, főleg ha megszomjazik iskolába jövet-menet. Így aztán édesapám falusi története valamelyest vesztett a romantikájából, hiszen, ha ez így természetes az egész országban, akkor már nem csak a kis faluban élők gondoskodását dicsérik az útszéli meggyfák.

Történt pedig, hogy egyszer többedmagammal tartottunk hazafelé az iskolából, és megálltunk egy útszéli meggyfa mellett, alkalmi szüretre. Az édesapámtól hallottak és az új tapasztalataim alapján ez teljesen természetesnek tűnt számomra, hiszen mi végre ültetne valaki a háza elé gyümölcsfát, ha nem azért, hogy az arra járók (is) szedjenek róla. Néhány perc elmúltával azonban újdonsült barátaim – amolyan diákcsíny gyanánt – úgy gondolták, hogy jó ötlet becsöngetni a házba, megköszönni a „szíveslátást”. A ház ajtajában meg is jelent egy idős ember koszos, szakadt köntösben. A többiek azon nyomban elszaladtak, de én egy tapodtat sem mozdultam. Azt gondoltam, ami jár, az jár, hát tovább folytattam a lakmározást. Azt azonban nem vettem észre, hogy a szakadt köntös egy „fegyvernek látszó” tárgyat is rejt. (Hogy pontosan milyen puskát tartott az öreg a kezében, a mai napig nem tudom, csak remélem, hogy egy egyszerű légfegyver volt.) Ezután felidézhetetlen káromkodások között, a fegyverrel a fejemre célozva beterelt az udvarra, ahol aztán térdre kényszerítve kellett a bocsánatáért esedeznem. Szerencsére a barátaim nem nagyon mentek messze, és látták, mi történik, így megkértek egy arra járó fiatalembert, hogy legyen segítségemre. Ki tudja, talán az ő lélekjelenlétének és bátorságának köszönhetem, hogy egyáltalán leírhatom ezeket a sorokat. A barátok még egy ideig „húztak” a történtek miatt, én azonban igyekeztem elfelejteni, elfedtetni, hiszen a történet elég megalázó egy fiatal kamasz számára.

Aztán eltelt húsz év, és idén tavasszal elcseréltem a házamat egy másikra Monoron. S láss csodát, az előző tulajdonos három meggyfát is ültetett az utcára. Felidéződött gyermekkori fogadalmam, így, mivel csupán néhány háznyira van tőlünk egy iskola, gondoltam, milyen jó lesz majd a kisdiákoknak, ha hazafelé az én meggyfáimról szüretelhetnek. Aztán megérkezett június eleje, elkezdtek érni a meggyek, én meg csodálkozva figyeltem, hogy egyetlen szemet sem szedett róluk senki. Már két hete teljesen érett volt a gyümölcs, mikor az érdeklődés hiányában úgy döntöttem, magam szüretelem le a fákat. És ekkor idéződtek fel bennem a régi meggyel kapcsolatos emlékeim. Később is sokat töprengtem rajta, főképp mikor láttam, hogy mennyi gyümölcs maradt leszedetlenül a fákon.

Most pedig itt ülök az íróasztalnál, szürcsölgetem a leszüretelt meggyből készült szörpöt, miközben azon gondolkodom, hogy mennyit változott a világ húsz év alatt.

Vajon két évtizeddel ezelőtt mit szóltak volna a szomszédok, ha valaki hagyja, hogy a fán szikkadjanak meg a gyümölcsök? Miért nem érdekel ez már senkit sem, amikor az egészséges meggy kilója akár négyszáz forint is volt idén, s ha valaki hozzájutott a feléért, jó üzletet kötött. S ha ennyibe került a szupermarketben a gyümölcs, akkor mért örült az a gazda, ha ötven forint felett vették át tőle kilóját? És egyáltalán, mit esznek a gyerekek mostanában, ha az iskolából jövet-menet egyetlen szem meggyet sem kívánnak meg?

De legfőképp, vajon mi történt volna, ha manapság csíp nyakon egy gyereket az a koszos, szakadt fürdőköpenyes öregember, a testi épségét hasonló módon veszélyeztetve? S vajon mennyivel nőtt volna a hírértéke a bulvármédiában a történetnek, ha az öregember valamilyen nemzetiséghez tartozott volna?



« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció