Január 14-én immár második alkalommal rendezte meg a Monori Borút Egyesület a Kalandozások jégvirágtól-borvirágig című rendezvényét.

    Nem tudom és nem is akarom összehasonlítani ezt a rendezvényt más borfesztiválokkal. Nem tudom ugyanis, milyenek azok, nem vagyok rendszeres látogatójuk. Amit azonban a Strázsahegyen láttam január második hétvégéjén, az önmagáért beszélt. Már a rendezvény alapvető elgondolása is tetszik. Nem kell ugyanis a pénzt számolgatni, nem rándul össze az ember gyomra már reggel attól, hogy megint mennyit fog otthagyni nap végére, ha tényleg jól akarja érezni magát, a költségek ugyanis előre számolhatók. Ha valaki megveszi a 2900 forintos jegyet és a hozzá tartozó kóstolóbögrét, biztos lehet benne, hogy ezért pukkadásig jóllakhat, és még akkor is kóstolhatja a forralt borokat, ha azok már a fülén folynak ki. Így aztán már könnyű szívvel indul neki bárki egy tíz pincéből, tucatnyi forralt borból és közel harmincféle ételből álló menünek. De tegyük félre egy időre a piszkos anyagiakat, még akkor is, ha ez nyilvánvalóan sokakat befolyásol abban, hogy milyen programot válasszanak maguknak a hétvégére.

    Tegyük félre azt is, hogy a forralt bort nyilván nem a borfogyasztás csimborasszója és az ízlelőbimbókat csiklandozó finomságok között, azért bőven akadt kiskocsmákba illő borkorcsolya is. Mert mindezek csupán díszletként szolgáltak egy olyan vállalkozáshoz, amelyben az egyén és a közösség is megtalálja a saját szerepét. Azt a szerepet, amelynek révén a Strázsahegy, ha nem is eredeti funkciójában, és a híres magyar borvidékektől minden bizonnyal eltérő módon, de mégiscsak megújulhat.

    Volt ugyanis ezer ember Magyarországon, aki úgy gondolta, hogy azon a hideg és szeles, de verőfényes napon a monori Strázsahegyet választja hétvégéjének tartalmas eltöltéséhez. És volt néhány tucat másik ember, aki várta őket. Az egyénekből közösség született hát, olyan, amiben mindenki megtalálta a számítását. A vendégek jól érezték magukat, a vendéglátók pedig viszontlátták, talán meg is többszörözték, a vendégvárásra fordított pénzüket és energiájukat. Ez utóbbi kettőre pedig nagy szüksége van a Strázsahegynek mostanában. Mert szerencsére sokan vannak, akik az elmúlt években rengeteg energiát és összességében több tíz-, de azt sem tartom kizártnak, százmillió forintot fordítottak fejlesztésre. Valószínűleg in­kább érzelmi, mint gazdasági alapon.

    Hát igen, megint az anyagiaknál tartunk. A pénznél, amit ugyan lehet piszkosnak nevezni, de mégiscsak ez a legkiválóbb eszköz arra, hogy mérje egy termék vagy egy szolgáltatás értékét. Mert bár a pincetulajdonosok még ma is szívesen behívják a szomszédot egy jó pohár borra, és ha jó kedvükben találjuk őket, akkor még az arra tévedt turistákat is, de ezzel a gesztussal mégsem tudják a közösséget szolgálni. Már csak azért sem, mert a turista bizony olyan, ha elindul valahová, akkor vágyai, elképzelései vannak, amelyeket be kíván teljesíteni. Ha pedig éppen akkor nem talál senkit a hegyen, így keresztül húzzák a számításait, legközelebb más úti célt választ magának.

    A Strázsahegy meg olyan, hogy jelenlegi funkcióját hosszú távon valószínűleg nem tarthatja meg. A közel ezer pincéhez már régen nincs ezer gazda, aki magának készítene bort. Van viszont sok elhagyatott, elhanyagolt présház, amely szeretne új feladatot találni magának. S ha ez a feladat az, hogy szociálisan rászorult emberek költöznek beléjük, akkor az nem a közösséget szolgálja. Ha viszont az a feladatuk, hogy turistacélpontok legyenek, akkor abban már a közösség is megtalálja a helyét. Ráadásul mindkét feladat öngerjesztő. Elég egyetlen rossz hírnevű családnak beköltöznie egy pincesorba, hogy a környező présházak elértéktelenedjenek, és ezzel további kétes elemeket vonzanak. De elég egy jó rendezvény is, hogy felkeltse a vendégek érdeklődését a Strázsahegy iránt, hogy máskor is visszajöjjenek, netán maguk is pincét vásároljanak, ezáltal az egész hegy felértékelődjön. Azt hiszem, a Kalandozások jégvirágtól-borvirágig ilyen rendezvény volt.