„Jóska! Te ne keveredj a korpa közé!”

Dobrovitz Józsefnek még mindig van alkotásra késztető jövőképe, és ezt másokra is átsugározza

2008. október 15.

– Hogyan élte meg gyermekkorát?
    – Egy sváb család félárvájaként. A háború végén az apám Vecsésen orosz fogságba került, úgynevezett málenkij robotra vitték csoporttársaival. Tolmácsa volt földijeinek, beszélt oroszul, németül. Orosz földön vasúti beleset érte, meghalt. Anyám és leánytestvérem mellett így családfenntartó lettem. A svábokra büntetésként kiszabott törvények miatt földjeink felét az állam elvette. Nagyon nehéz volt apa nélkül élni. Ekkor még nem létezett szociálpolitika. A nagyapámmal 1946-ban kimentünk a rokkant dűlőbe, ott tanított szántani, gazdálkodni, azt mondta. Szántani neked kell! Legény leszel! A nagyapa beállította az ekét, a kezdést megcsinálta, én folytattam. A szomszédunkat már kitelepítették, földjén az új tulajdonosok is a szántáshoz kezdtek, benne a délelőttben. A sráfkocsi után akasztották az ekét, de kudarcot vallottak. Amikor elhaladtam mellettük, szitkozódva mondták: Nézd, a kis sváb még alig pottyant ki az anyja hasából, már tud szántani, nekünk meg nem jön össze!
    Tizenegy évesen, 1950 januárjában, az iskolából hazaérve meglepődve láttam, hogy a házunk előtt egy csoport partizán állt. Be akartam osonni, de megragadtak, és a nevemet kérdezték. Hol van apád? Kiáltottak rám. Elvitték az oroszok. Feleltem. Micsoda!? És pisztolyt ragadva hangosan méltatlankodtak. Miért nincs itthon senki? Ez jó lesz neked? Fordult az egyik a társához. Igen, válaszolta az. S elém tartotta a papírt, s rám ripakodott. Itt írd alá! Ezek után huszonnégy óra alatt zavartak ki bennünket a házból. Abból a családi otthonból, amely 2100 négyzetméteres területen felépült két lakóházból állt, két nagy pincével. Boros, burgonyás és káposztás résszel, tele terménnyel. A telken 24 verem répa, káposzta, szalmakazal stb. A ház tisztaszobájában, nagyapám jóvoltából, diófa bútor s Anna nővérem zongorája, ami odaveszett. Ez volt a mi sorsunk, vecsési sváb családoknak, akik nem voltunk háborús bűnösök. Ma úgy gondolom, a fiataloknak tudni kellene a saját családjuk sorsáról. Már az általános iskolában meg kellene írniuk dolgozat formájában a déd- és nagyszülők életének fontosabb epizódjait.    – E szörnyűségek után milyen volt a legényélet?
    – 1952-ben tudtunk venni egy kis házat. Tízévesen már kaszáltam, a sógorommal együtt műveltük a földet. Tizenhárom évesen önállóan gazdálkodtam. Osztályfőnököm, Németh Laci bácsi gyakran elengedett az iskolából, mert szántanom kellett. A gyakori mulasztásaim ellenére kitűnő tanuló voltam. A 32 fős osztály végzős tanulóiból, nyolcan voltunk kitűnő és jeles tanulók, csak két társam mehetett középiskolába. Végül mégis 16 lett közülük diplomás  a munka mellett. A nyolcadik osztály után, a tanulók fele a Hofferba és a Ganz-gyárba ment ipari tanulónak. Kitűnő szakmunkások lettek, akkor még voltak olyan mesterek, akik megtanították őket a szakmára, az emberségre. A mi generációnknak a történelem viharait átélve kellett fejlődni.
    – Miképp élte meg, hogy nem tanulhat tovább?
    – Engem csak a gazdálkodás érdekelt, nem is akartam továbbtanulni. Hasonlóan gondolkodott Anna nővérem is, aki nagyon takaros, dolgos fiatalasszony volt. Anyám zárdában nevelkedett, tanítónak készült. Nagyanyám korai halála miatt nagyapám édesanyámat kivette a zárdából. Ezért is küldött tanulni.
     Az 1956-os események szerencsés fordulatot hoztak az életünkben. Visszakaptuk a házunkat, de csak felvert áron vehettük meg. Használója egy nagyhatalmú ezredes volt, aki többször visszajátszotta a tulajdonlást. Kaptunk csereföldet is (a sváb törvényekkel elvett földekért). Beindult a gazdálkodás, paradicsomot termeltem. Akkor már nagyon beépültem Budapesten a nagykereskedőknél, a Mirelitnél, a Vendéglátó Vállalatnál. A IX. kerületben nagyon sok házba én hordtam a paradicsomot. Ezért lóg is a vállam. Száz tonna paradicsomot szállítottam be a fővárosba lovas kocsival. Egyszóval a dupla földön csodálatos gazdaságot építettem ki.
    Annak ellenére, hogy családfenntartónak véltem magam, behívtak katonának. Jutasra kerültem, tüzérnek. Ott nagy hasznát vettem az általános iskolai számtantudásomnak. Az előző évek telein sokat olvastam a Tolnai lexikont. Megvolt mind a 32 kötet, még a pótkötetek is. Műveltnek gondoltam magam, de az érettségizett társaimat megismerve rájöttem, szükségem lesz a középiskolai tudásanyagra. A katonaság végén beiratkoztam a monori mezőgazdasági technikum levelező tagozatára. Fél évvel később szereltek le, de még beengedtek az első évfolyamba.
    – Mi történt a gazdasággal, amíg a katonaságnál szolgált?
    – Amíg én katona voltam, anyámnak be kellett lépnie a tsz-be földdel, állatokkal, szekerekkel együtt. Mivel nagy volt a földterület és sok az eszköz, magas fenosszát (kötelező, fel nem osztható, szövetkezeti alapképzés) kellett fizetni a mi családunknak. Aki csak a vasvilláját vitte be, megúszta a munkaegységéből levont néhány százalékkal. Anyámnak nem futotta a munkája alapján, azt is az én béremből vonták le. Nagyon szegény életet éltünk. Egyedül az aratással lehetett pénzt keresni. Ha valaki egy hold rozst learatott, kapott 50 kilogramm gabonát. Mi vállaltunk aratást a Literes Miskával. Azért kapta a jelzőt, mert a kocsmában csak literrel kérte a bort. Sohasem volt pénze. Munkában nekem kellett szalonnával ellátni. De ő csak kaszálni volt hajlandó, így rám maradt a marokszedés. Ekkor 176 centiméter magas, 65 kilós nyurga legény voltam. Nem szívesen tettem, talán ezért lettek a kévéim is túl nagyok. Amiből aztán nagy baj keletkezett. A fogatosok és a rakodók fellázadtak, hiszen ők a beszállított keresztek mennyisége után kapták a munkaegységet. Ezért aztán nekem kellett a túlsúlyos kévéimet a cséplőgéphez vinni és feladogatni. Ennek láttán a Szűcs bácsi, aki minden brigádversenyt megnyert, bevett a cséplőgép zártkörű csapatába. Adogattam a Kalocsai bácsinak a kévéket, aki az etetéssel szinte zenéltette a gépet.
    – Lett eredménye a munkában történt helytállásnak?
    – Bogyó István főagronómus felfigyelt rám, brigádvezetéssel bízott meg, majd főagronómus-helyettesként dolgoztam. Intelmeire még ma is emlékszem. Jóska! Te ne keveredj a korpa közé! Előtted szép jövő áll! Tudniillik, amikor a téeszben nem tudtak munkabért fizetni, akkor Jani bácsi, az elnökhelyettes így szólt az emberekhez. No, vidd haza ezt a petrence szénát vagy valami mást! De a főagronómus figyelmeztetett. Te ebbe ne keveredjél! Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani! Intelmeit megfogadtam. Annak idején a téeszben kemény munka folyt, reggel 4 órai indulással este 10 óráig. A gazdálkodás irányításában eredményesen hasznosítottam technikumi tanulmányaimat. Racskó Pál agrármérnök, mint osztályfőnök a középiskolában, tovább erősítette bennem a földművelés iránti elhivatottságot. Pedig Oláh Pista bácsi, a monori középiskola igazgatója magyartanárt akart belőlem faragni, míg Pénzes János tanár bácsi matematikusnak szánt mindenáron.
    – Hogyan szerveződtek Vecsésen a téeszek?
    – A szövetkezetek szervezése elsősorban utcák szerint történt. A mi házunk utcájában a többség agrárproletár volt. Így aztán a Zöld Mező Tsz kollektíváját, az úgynevezett kékingesek alkották. A járási pártbizottság irányítói kedveztek is e szövetkezetnek. Katonaságom ideje alatt anyámat ebbe a szövetkezetbe szervezték be. E kollektívában fejlődtem alkotó földművessé.
    Az Ezüst Kalász létrehozásában volt némi gonoszság; ide csupán a nagygazdákat szervezték tsz-tagnak. Őket nevezték fehéringeseknek, akik a pártvezetésnek mindig mostoha gyermekei voltak. Ennek eredményeként az oda vezényelt káder elnökök kudarcot vallottak. Ha viszont a tagság bizalmából választottak elnököt, őt a járási pártvezetés lehetetlenítette el.    
    – Hogyan folytatódott a termelőszövetkezeti élet?
    – 1970 tavaszán a sváb nagygazdák megelégelték az Ezüst Kalász Tsz-be vezényelt vezetők magatartását, s kezdeményezték lecserélésüket. Küldöttség jött hozzám azzal a kéréssel, hogy vállaljam el az elnökjelöltséget. Fiatalnak véltem magam e tisztségre, de többszöri kérésre beadtam a derekamat. A Zöld Mező Tsz elnöke bátorított. Dr. Gazdag János elintézte, hogy az átlépés intézményével, tagja lettem az Ezüst Kalász Tsz-nek. Március 31-én a közgyűlés elnökké választott. Ekkor huszonegy téeszt számláltak a járásban, s én voltam a legfiatalabb vezető. Monoron a járási vezetés csak hónapok múlva ismerte el a közgyűlés demokratikus döntését.
­    – Milyen változtatásokat vezetett be a téesz életében?
    – Hét-nyolcszáz hektár földdel indultunk, ami végül 6300 hektáros gazdasággá fejlődött. A csúcson járva 850 dolgozónk volt. Az induláskor, 1970-ben a 40 milliós gazdaságból csináltunk egy 10 millióst, de az már nem volt veszteséges. A nádudvari mintára bevezettük a gebinrendszert. A családokat érdekeltté tettük a termelésben. Megszüntettük a lopásokat. A fóti paradicsom után a megyében mi termeltük a legjobb paradicsomot, amely elérte a 400 vagon mennyiséget. Tököt termeltünk a győri és a fehérvári hűtőiparnak, négyezer tonnát. Emellett sikeres volt a sárgarépa-, a káposzta-, a burgonyatermésünk is. A zöldségüzem építését 1978-ban kezdtük el, két év múlva már 200 tonna nyersárut dolgoztunk fel benne. Menet közben gépesítettük a földmunkáinkat, de meghagytuk a részesművelés rendszerét.
    Eredményeink hozzájárultak ahhoz, hogy kényszeregyesülések jöttek létre Üllő és Péteri szövetkezeteivel. Végül ezek a gazdasági, emberi közösségek elég jól összekovácsolódtak.
    – Mi történt a rendszerváltáskor?
    – Az 1970-ben megválasztott új elnökség stabilnak bizonyult, a rendszerváltásig vezette a téeszt. Sőt, ezt követően még én voltam az elnöke a részvénytársaságnak is, ameddig mindenkit ki nem fizettek száz százalékig. A rendszerváltáskor 650 főből állt a tősgyökeres tagság, melynek fele már nyugdíjas volt. Többen meghaltak az alapítók köréből. Új tagot csak ötéves munka után vettünk fel, mivel az újonnan belépő a közgyűlésen egyenlő joggal szavazott a törzsgárdával. A vagyonnevesítésben igen körültekintően jártunk el. Tényleges likvid vagyonunkat 800 millióra értékelték. A belépés tagsági alapegységének 20 hold földet és 2 lovat vettünk figyelembe. Az alapítók és az elhalt alapítók családtagjai előnyösebb elbírálásban részesültek.
    Véleményem szerint a téeszeket vagyonarányosan valós gazdasági társasággá kellett volna átalakítani. Ki kellett volna engedni a tagok 60–70 százalékát a föld- és üzletrészük megváltásával. A bent maradók erre hitelt vettek volna fel, Vecsésen is. A kényszerűségből összevert földön, mint nagybirtokon, a sváb nagygazdák szerettek volna együtt maradni, de a bankok nem adtak hitelt a kilépők üzletrészének megvásárlásához. A természeti határokkal tagosított földeket ezek után széthasogatták.
Hollandiában az igazi gazdaemberek 300 hektáron művelik földjeiket. Bábolnát például, amely 6600 hektár, miért nem lehet 22-szer 300 hektáros bérletekre osztani, s kiadni azoknak, akik valóban meg tudják művelni? A gazdálkodáshoz kapjanak például 25 éves lejáratú kedvezményes bankhitelt! Aki 20 éven át bizonyít, az lehessen a bérelt föld tulajdonosa! Ne pedig az, aki ezt a nagy gazdaságot egyben áron alul meg tudja vásárolni!
    – Jelenleg hogyan gazdálkodik a Dobrovitz család?
    – A Dobrovitz Kft. 480 hektáron gazdálkodik, amely egyrészt saját földtulajdon, másrészt földbérlet. A munka jó színvonalú gépesítéssel történik. Zömmel gabonanövényeket, napraforgót, tököt termelünk. Elsősorban József és Tamás fiam, és lassan már az unokák a legfőbb közreműködők. Mindannyian szeretik a földet, a gépeket és a lovakat.
    – A gazdálkodás mellett a másik nagy szerelem a lovassport. Honnan ered ez a kötődés.
    – Édesapámról van egy fényképem. A harmincas években tagja volt a magyar lovaspóló válogatott csapatnak. Egyetlen közkatonaként a katonatisztek társaságában versenyzett. A lószeretet tehát családi örökség. Ha ránéztünk az ötvenes években valakinek a lovára, s azon nem látszott a tisztességes ápolás, lehetett akárki a gazdája, nem volt tekintélye. József fiam kért annak idején, hogy versenyezni szeretne. Szívesen segítettem. Lázár Vilmoséktól vettünk lovat. Ma már a lipicaiak mellett holland lovakkal versenyez. Beáldoztunk a földünkből 50 hektár területet, jelentős beruházással megépítettük a lovas farmot, és az épületeket. A nemzetközi és hazai fogathajtó versenyek szervezését a leányom, Osztertágné dr. Dobrovitz Magdolna és ügyvédi irodája végzi. A Nemzetközi Lovas Szövetség intézésével a nemzetek nevezik a versenyzőket. József fiam már tehet javaslatot arra, hol szeretné fogatát hajtani. Ez év nyarán Hollandiában 80 ezer néző előtt kellett a háromfős csapatban helytállnia.
    A közelmúltban jártam Svédországban, Portugáliában, Spanyolországban, most legutóbb Hollandiában. Ezekben az országokban a legtehetősebb elit részt vesz a lovassport életében és felvirágoztatásában. Magyarország nagyon le van maradva. Szeretnék hozzájárulni ennek sikerre vitelében. Nincsen lovas központunk, a Tattersal e funkciót nem tölti be. Az állandó téli nagycsarnokok hiányát a kis lovas panziók nem tudják pótolni.
    Versenyek idején több mint 70 kamion érkezik hozzánk  lakókocsikkal, versenykocsikkal, lovakkal. Elhelyezésük mintaszerű. A lóistállókat, a feltételeket, a szervezést nemzetközi zsűri ellenőrzi. Jó hírünk van a világban. Sokat is áldozunk rá. Szponzorunk több is lehetne, pályázatainkat felkarolhatná a magyar parlament, annak illetékes szervei, személyiségei. Van még egy álmom,s a vecsési lovas farm téli versenycsarnokkal, benne tribünökkel, melegvizes termálfürdővel, szállodával szolgálja majd a nemzetközi és hazai lovasversenyeket. Ahol az elit kiválóságai örömmel hoznak jelentős áldozatokat a lovassport szeretete jegyében.


« vissza