Kamionnal a dűnék között

2013. február 21.
Véget ért a 2013-as a Dakar-rali. Az autósport szerelmeseinek újabb egy évet kell várni, hogy ismét rajthoz álljanak a futam résztvevői.

Nem várnak viszont Darázsi Zsolték, va­gyis nem lazítanak az Opel Dakar Team vezetői, versenyzői és szerelői, hisz a hazaérkezésükkel már megkezdődött a felkészülés a következő megmérettetésre. 

­– Ez a kilencedik Dakar, amin elindult. Elégedett a 30. hellyel?
­– Utóbb kétszer kiestünk Dél-Amerikában, mindkétszer hol nagyobb, hol kisebb műszaki probléma miatt. Úgyhogy az idei év arról szólt, érjünk végig a pályán. Mégis mindjárt az első napon odacsaptam a kocsi alját egy kicsit az első 14 kilométeres szakaszban. Szokásom, hogy az elején meghúzom a tempót. Erre szükség volt, mert nagyon sokadiknak soroltak be. Mivel kétszer kiestem és nemzetközi megmérettetéseken sem vettem részt, ezért semmiféle prioritást nem élveztünk, és a 84 kamionból a 60. helyről indultam. Emiatt siettem. Nem mindegy, hogy hányadik helyről indul az ember másnap, mert az előtte haladók kimélyítik a pályát. Mélyebb lesz a homok és a köves rázópályán is sokkal nehezebb dolga van a később jövőknek. Minél hátrábbról indul valaki, annál lassabban tud haladni. A nagy igyekezetemben viszont beleestem egy gödörbe. Szerencsére a kocsinak nem lett katasztrofális problémája, de a többiek megijedtek. Ez egy kicsit durva volt, de megfogadtam, majd kissé visszafogom magunkat. Ezután így is történt, semmi olyat nem vállaltam be, ami kockázattal járt volna, de még így is akadtak meglepetések, amire nem lehetett számítani.

­– A két mentésre gondol?
­– Igen, és a két gumicserére a dűnéken. A mentésről szólva, sose hagynék a sivatagban senkit magára. Többször is mentettünk, de ez a két eset volt az, ami órákig tartott és beleszólt az eredményünkbe. Érdekesség, hogy mindkétszer épp a bulgárokon tudtunk segíteni. Már a második napon többen kiestek, köztük a szerbek is, amikor észleltük a bajbajutott kocsit. Beestek egy dűne mögötti kráterbe. Ráadásul az utánuk jövő is odacsúszott, és kitörte a kereküket. Mire megjavítottuk az autót és kihúztuk, három és fél óránk ment el. A második alkalommal a kuplungjuk ment tönkre, az a javítás és húzkodás is jó két óránkba telt. Egy dűnesoron kellett áthúzni őket, de szerencsére már csak másfél kilométer volt a sík részig. Kihúztuk őket, majd onnan már intézték a dolgukat. Szerencsére nekünk nem voltak ilyen nagy problémáink. Kétszer lefordult a gumi a kamionról szintén a dűnéken. Ugyanis lapos kerékkel megyünk ott a lejtős homokban, így ez könnyen előfordul. 

­– Ezt úgy kell elképzelni, hogy a sík résznél meglátja, hogy jön a dűnesor, és akkor menet közben a kerekekből levegőt enged ki?
– Igen. Van a fülkében egy vezérlőpanel, és onnan le lehet engedni a guminyomást, amennyire csak szeretnénk. Sok a defekt, ezért sokan félnek a homoktól, de nekem ez a kedvenc részem. A homokon rengeteg kamiont meg tudok előzni. Én is félek a sivatagi szakasztól, mert vannak mumusnapok, amikor előre szólnak, huh apám, készüljetek, itt ezen a részen a kis vakond elbújhat mögöttetek, annyit kell majd ásni. Ehhez képest, pont ezeken mindig problémamentesen mentünk. Nem akadtunk el, nem estünk be sehová. Szinte végigrohantunk az egészen. Pedig a többségnek ez a rész okozza a legtöbb gondot. Amiért még kedvelem, mert kevésbé bántja az autót, mint a köves rész. A homokon szinte siklani lehet, olyasmi, mintha síelnénk. Felveszek egy tempót, és szánkózok a kamionnal. 
– A verseny nehézségeire gondolva, mi volt a legrosszabb élménye?
­– Több kellemetlenre is emlékszem, de a legrosszabb élményem a záró szakasz volt. Az tényleg félelmetesen telt. Nem számítottunk ilyen nehéz pályarészre, főleg nem az utolsó napon. Elnézést a kifejezésért, de agyrém volt. Húsz kilométerig viszonylag egyszerű hegyi kanyargós úttal kezdődött, ami kellően széles is volt. Viszont később fölértünk a hegyekbe egy olyan útra, ahol kamionnal éppen csak el lehetett férni. Ha valaki legkisebbet is hibázott, nem volt kecmec, lent találta magát a gödörben. De nem egy kisebb lankán esett ám le, hanem egy rendes csúnyaságon. Nem is kockáztattam, inkább ahol lehetett elengedtem az utánam jövőket. Vagy három-négy kamion meg is előzött, de nem akartam megint kiesni a versenyből, főleg nem az utolsó napon. Ezért nagyon kellett koncentrálni, hogy ne hibázzunk. Ez egy nyolcvan kilométeres rész volt. Így kulturáltan elengedtünk mindenkit, gondolva hagy menjenek. Tudtuk, egy nap alatt már nem lehet sok helyezést elbukni. Így is lett, mindössze egyet estünk hátra. De a lényeg, hogy végigértünk.

­– Mire emlékszik vissza a legszívesebben, mi volt a legkellemesebb emléke, amit hazahozott?
­– Legjobb élményem az elmaradt szakasz volt, mert végre ki tudtam pihenni magam. De félretéve a viccet, Argentínában most nyár van, és sok a mikroklímás hely. Amikor átkeltünk az Andokon, megviselt minket a hideg. Ám egyszer csak egy csodaszép és meleg esőerdőben találtuk magunkat. Mondtam is Vörös Ferencnek és Szalai Norbertnek, na itt kellene telket venni. Csodálatos élmény volt. Másik érdekesség, hogy Peruban Limából és Argentínában Cordobából meglátogattak minket a helyi magyar közösség képviselői. Ajándékokkal és süteményekkel is kedveskedtek nekünk.

Trnavecz Adrienne
Címkék: Darázsi verseny kamion sivatag Dakar

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció