Káván még beszélgetnek egymással az emberek

Régiónk

2014. augusztus 27.
Művelődésszervezőt és könyvtárost keresnek Káván, Rádi Sándorné Pannika tehát nyugdíjba megy – állapítom meg a hirdetés láttán. De hiába erősíti meg ezt nem sokkal később maga Rádiné Pannika is, mégis nehéz elhinni. Nélküle ugyanis, aki huszonhárom éve ott sürög-forog minden rendezvényen, megmozduláson, kiránduláson, utazáson, vagy ott álldogál a könyvtár polcai mellett, netán érdeklődő látogatót igazít útba a falu híres szülöttje, Vargha Gyula szülőházához, esetleg egy potenciális vevőnek magyarázza, merre, melyik utcában talál eladó ingatlanokat – nélküle Káva élete elképzelhetetlen.

De ő maga sem tudna létezni már a falu nélkül – vallja be, amikor arról esik szó, miképpen is képes összenőni ember és szülőhelye. Rádi Sándorné ugyanis megszületése óta Káván él, és azt mondja, nem is menne el innen semmi kincsért. Mert ő itt minden földijét, sőt azoknak élettörténetét is ismeri, és minden utcának minden szögletét. Hogyan is lehetne mindezektől csak úgy megválni?
Főleg, hogy egész életében azon igyekezett, hadd legyen jó itt élni mindenkinek. Így tehát nem is hagyja abba a munkát október 30-án, a nyugdíjba vonulás hivatalos kezdőnapján, hanem folytatja, hiszen ami az anyagi javadalmazást illeti, eddig is szerelemből csinálta.
A rendezvényszervezés és a könyvtár feladatai ugyan az utódjáé lesznek, de Rádiné vezeti továbbra is a nyug­dí­jas­­klubot, tartja a kapcsolatot az élelmiszerbankkal, mint eddig is, szervezi a kirándulásokat, számon tartja a pályázatokat. Vagyis mindent vállal, amiben i­gényt tartanak a segítségére – mondja, s persze kértség nem fér hozzá, hogy ez így lesz.
Hiszen Rádiné legfőképpen emiatt az összetartó, egymásra is figyelő közösség miatt érzi az otthonának Kávát, ahol – úgy érzi – szeretik és megbecsülik az arra érdemeseket.

Simorka Sándor mindig erre vágyott
A 17. kerületből költözött Simorka Sándor szobrászművész a családjával Kávára ’96 telén. Amúgy szabolcsi származású, a felsége pedig nógrádi, de éltek már Szegeden is, szóval elég tekervényes út vezetett a kávai kántortanító hajdani telkéig és kis házáig – meséli Simorka Sándor, akinek közvetlenségéről, emberi habitusáról talán elég is annyit mondani, hogy a legismertebb és legkedveltebb helyiek között tartják számon.
Oláh Szilveszterrel együtt készítették a tápió­bics­kei emlékművet – meséli – amikor Oláh Szilveszter révén megismerte a közeli Kávát, s az akkor még az evangélikus egyház tulajdonában lévő telekbe és a kicsi házba azonnal beleszeretett. Az egyháznak pedig nem volt ellenvetése az eladás ellen, így hát a család beköltözött. Simorka Sándor első dolga volt almafákat ültetni. Mindig ez volt a vágya: hogy erdő mellett lakhasson, és gyümölcsöskertje is legyen – avat be – s mindez teljesült is.
Gyerekkorában, a szabolcsi Leveleken összetartó rokoni, baráti közösségben nőtt fel – meséli. Amikor aztán Pestre került, a nagyvárost – nem csak Pestet, hanem minden szlömös, beteg, szennyezett nagyvárost, ahol az emberek nem beszélgetnek, hanem kommunikálnak, s ahol nemcsak hogy nem ismerik egymást, de nem is akarják megismerni – szívből megutálta.
A valóságban már a falu sem az, amire vágyik az ember – tűnődik –, de Káva még úgy-ahogy érintetlen. Az árokparton itt-ott még látni gazt, papsajtot, disznóparéjt, katángot, a parlagfüvet sem kiáltják ki hisztérikusan közellenségnek.
A kertjében az almafák és a fenyők magasra nőttek, ennek is lehet örülni. Akinek itt a másik számára mondanivalója van, az elmegy hozzá és elmondja, noha a világ erősen abba az irányba halad, amikor virtuálisan mindent el lehet intézni, megnézni, megtárgyalni. A másik nem is kell hozzá.
Káva – ahol most újra meghirdették a másutt már megmosolygott Tiszta udvar rendes ház-pályázatot is – még nem ilyen. És bár Simorka Sándornak nincsenek illúziói, hogy ez így is marad – szereti.
Molnár Anna


Szépségekkel elhalmozott település

Őrzök egy ütött-kopott, repedezett, gyakorlatlan kézzel festett olajképet, amiről azt sem tudom, hogyan került hozzám. Talán egy bolhapiacról. Arra azonban emlékszem, hogy amikor, évtizedekkel ezelőtt Káva akkori tanácselnökéhez interjúért bekopogtam, ő olyan meghatottan beszélt a falu természeti szépségéről, hogy könny szökött a szemébe. És elmesélte, hogy gyakran sétál a közeli dombokon, elgyönyörködik a tájban, s aztán otthon, ha épp van ideje a hobbijának hódolni, emlékezetből megfesti, hogy majd akkor is a szeme előtt legyen, ha nyugdíjba vonul.


A kávai templom

Káva fiatal polgármestere, Veszteg Zsolt még nem érett bele az idősebb korosztály érzelmes korszakába, rajta inkább a büszkeséget érezni, ami a falu fejlődését számba véve teljesen jogosnak tetszik. A Tápió-mente legkisebb települése szerencsére nem akar nagy lenni, annak is örül, ha a hétszáz lelket eléri és megtartja. Káván összkomfort van, de a fejlesztések közt is ügyelnek a természetre. Sorra felújított középületeiket zöld energiával látják el. Az iskolában napelemmel, valamint fa-és biomassza fűtésre alkalmas kazánnal váltották ki a gáz jó részét, az óvodában a meleg víz egy részét is zöldenergia segítségével nyerik. Évi egymilliót takarítanak meg azzal, hogy a környékbeli vállalkozók és erdőbirtokosok által felajánlott fát aprítják fel, s azzal fűtenek.
A 18. századi kúriákkal, templomokkal, természeti szépségekkel ékes faluban három művészember is otthonra talált: Oláh Szilveszter és Simorka Sándor szobrász, Salamon György festőművész. A megújult, megszépült főteret
Kölcsey Fe­renc
 – aki járt a faluban, és verset is ihletett ez a látogatás – mell­­szobra díszíti, de elfér azért itt az évente megrendezett lecsófesztivál is. Tavaly a világ legnagyobb, ezeradagos lecsóját főzték meg a kávaiak.


Címkék: régió élet lakás könyvtár szobrász művész

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció