Kenyér és drog
Koblencz Zsuzsa jegyzete
2010. október 19.
Amikor kimegyek hozzátartozóim sírjához a temetőbe – ami több oknál fogva mostanában ritkábban fordul elő, mint illenék, és mint szeretném –, engem ott általában kenyérrel és sóval fogadnak. Mivel az ilyesmi nem lehet túlságosan gyakori a sírkertekben, talán nem érdektelen, ha részletesebben elmesélem.
Szüleim és nagyszüleim sírja egymás mellett fekszik. Kőlappal takarták le annakidején mindkettőt, de anyám és nagynéném annakidején borostyánt ültettek a hantok mellé, hogy az majd idővel szépen befutja, zölddel befedi a komor kőlapokat. Az örökzöld azóta indákból font, vastag takaróvá terebélyesedett.
Nem tetszik azonban mindenkinek a buja kúszónövény jelenléte. Egy rokonom minden alkalommal kinyilvánítja, miszerint számára félelmetes és nyomasztó. A „sírszomszédaimnál” megfordulók alighanem azonos nézeten vannak e rokonnal. Noha évtizedek alatt még sosem sikerült a temetőben összefutnunk, sejtem, mi a véleményük rólam, hiszen ők rendszeresen sóval hintik be a sírköveik környékét, nehogy csak egy árva fűszál is kihajtson.
Ez a só szokott csikorogni a talpam alatt, mikor kint járok. A kenyér pedig ott fekszik mindig – hol egy fél vekni, hol csak egy darabka – a szüleim és nagyszüleim sírja közötti résben.
Amikor legutóbb kint jártam, még meleg kora ősz volt. Az a valaki, aki kenyérrel jár ide, akkor meg is ágyazott magának. Ott hagyta a földre terített pulóvert és fehér pólót, és azt, amitől előre tartottam: egy hígítós üveget.
Bár néha az sem számít, látja-e őket valaki, mégis a borostyán között kerestek búvóhelyet. Múltkoriban is ott üldögélt egy fiatal fiú a nagyszüleim sírjának szélén, előre-hátra hajlongva temette arcát a nejlonzacskóba, szemlátomást nem érzékelve szinte semmit a körülötte lévő, élő és holt világból. Nem is tudtam hirtelen, a tőle való félelmem – csak ketten voltunk a környéken – vagy az iránta érzett szánalmam erősebb. Nem mondtam akkor semmit, igaz, hogy meg se tudtam volna szólalni.
Azóta is ott vár engem a kenyér, néhány üres hígítós palack, és olykor – köszönetképpen a helyért?– egy szál viharvert művirág, rozsdálló kis koszorú.
– Most már mégis csak ki kellene vágatni a borostyánt – figyelmeztetett a napokban egy másik jó rokon, akinek a zöld levéltakaró ellen eddig nem volt kifogása, de most már kezd aggódni. Talán hallgatnom kellene rá. Nem fogadnának többé kenyérrel, az igaz.
Nem maradna más, csak a só.
« vissza
Kapcsolódó cikkek:
|
Legolvasottabb cikkeink:
|
Hozzászólások (0 db)
Új hozzászólás
