Két jóbarát meg a szerencse

2013. január 22.
F. és T. régóta jó barátok, noha két olyan különböző jellemű embert, mint ők, kizárólag valami sorsszerűség vagy a fatális véletlen képes egymás mellé terelni.

Amikor például F. és Z. lezöttyentek egy padra a nagykátai Európa téren, ahol éppen akkoriban avatták fel azt a különleges szökőkutat, amilyen mifelénk még ritkaságszámba ment, s egy ideig meghökkenve bámulták a kerámialapok alól kiszámíthatatlan időközökben felszökkenő, fehér tajtékos vízsugarakat, F. széles mosollyal megjegyezte:
– Hát nem rendkívüli? Mintha vízi tündérek a hajukat rázva táncolnának!
– Vagy inkább, mintha a munkába beleőrült, megőszült mosónők rángatóznának – biggyesztett T., és behunyta a szemét.
Ha F. lelkesen gyűjti a kerti nyesedéket, hogy komposztot érleljen, mert az milyen jó lesz majd a palántáknak, Z. kioktatja: addig-addig gyűjtöget, amíg majd megtelepszenek a kertjében a patkányok, amik tudvalévőleg a szerves anyagok kedvelői. Aztán majd veheti méregdrágán a patkánymérget, mire sikerül kiirtania őket, ha egyáltalán.
Mivel mindketten csekély jövedelemmel bírnak, alkalmi megbízásokkal egészítik ki azt. F. jóban van a megbízóival, akiknél hol a kertet gondozza, hol a kerítést javítja, hol csak ellenőrzi a lakást, ha a gazdái konferenciára vagy üdülésre utaznak. T. utálja a tehetős embereket, akik szerinte semmiben nem különbek a többieknél, csak szerencsésebbek. Ám T. aranykezű ezermester, amiből mára kevés van, épp ezért T.-nek minden gorombaságát és modortalanságát elnézik az általa csak „nyikhajoknak” hívott megbízók.
F. viszont úgy gondolja, éppenséggel ők maguk a szerencse fiai. Ő például legutóbb az utolsó pillanatban úszta meg, hogy kikapcsolják nála a villanyt, ám a két elmaradt számlát végül mégis sikerült befizetnie, mert Tiszahátyék magukhoz költöztették az anyóst, s a hurcolkodás idejére megbízható ember kellett a mama lakásába, akit a segítségért jól meg is fizettek.
Vagy ott van az az eset is – magyarázza F. – amikor a gázt egy időre tényleg kikötötték, de milyen szerencse, hogy a kert végén ott tornyosultak a vastagabb ágak, elszáradt gallyak, amikkel fűteni tudta a kályhát. És az is mekkora szerencse, hogy azt a jó kis kályhát nem adta el, amikor annakidején bekötötték a gázt. Különben is, ideje lenne már, ha T. leszokna a magyarokra jellemző borúlátásról, mert a végén még belebetegszik – figyelmezteti F. rendszeres időközönként a barátját, aki ettől általában még idegesebb lesz.
– Tényleg, mekkora mázli, hogy ilyen szerencsések vagyunk! Hogy is lehetne meghálálni a sorsnak? – kérdi gúnyosan, de mindhiába, hiszen F. mindjárt ez után képes amiatt lelkendezni, mert a nyirkos, szürke ködből előbukkan egy fénynyaláb és néhány percre kisüt a nap.
– A hétvégére viszont rohadt hideget jósolnak – morog T. – megint megáll az élet, ahogy nálunk szokott. Majd nem lesz közlekedés. Jó páran kihűlnek, megfagynak.
– Hátha nem! – reménykedik F. – Meg amúgy is, mindjárt itt a február, akkor már elő szoktak jönni a hóvirágok.
T. számára  a hóvirág említésekor betelik a pohár. Az égre emeli a tekintetét, majd beletörődve közli: két magyarázat lehetséges. Ez az F. vagy nem magyar, vagy nem normális.

Koblencz Zsuzsa
Címkék: emberek jellem magyar

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció