Kis faluból a Nagy Almába

Háziorvosnak készült, mára az epilepsziás rohamokat kutatja

2012. szeptember 25.
Három éve New York szívében, Manhattenben dolgozik dr. Be­rényi Antal, olyan műhelyben, ahol No­bel-díjasok jönnek-mennek, az ő „szí­ve csücske” azonban mindmáig gyermekko­rának színhelye, Péteri.

 Dr. Berényi Antalnak, a Szege­di Tudományegyetem Álta­lános Orvostudományi Kar Élettani Intézet tanársegé­dének ötlete volt az a rend­kívüli eljárás – aki maga tervezte és készítette a gé­peket, végezte az állatkísér­letes műtéteket, adminiszt­rálta az adatokat, értékelte az eredményeket – amellyel koponyán kívüli elektromos ingerléssel megállíthatják az epilepsziás rohamok egy bi­zonyos típusát. Az eljárást is­mertető írás – amelyet Be­rényi Antal mellett Buzsáki György Agy-díjas kutató je­gyez – a világ egyik legran­gosabb tudományos folyóira­tában, a Science magazinban jelent meg, s itthon is nagy sajtóvisszhangot keltett.
A módszer hatékonyságá­nak bizonyítása után most már nyitva áll az út más tí­pusú epilepsziák kezelhető­ségének vizsgálatára is, ahol a kutatók reményei szerint az elv ugyanolyan hatékony lehet.
Minden századik ember szenved epilepsziában, ami Magyarországon százezer embert jelent. Az érintettek húsz százaléka gyógyszerek­kel, hagyományos módon nem kezelhető. Az új eljárás csak nálunk húszezer bete­gen segíthet.

Magyarország és az Egye­sült Államok, Szeged és New York között ingázik három éve. A kisvároshoz, Monorhoz és Péterihez, a fa­luhoz köti még valami?
– Gyermekéveimet Péte­riben töltöttem, hiszen édes­apám ennek a falunak a házi­orvosa több mint harminckét éve. Általános iskolába és gimnáziumba ugyan Mono­ron jártam, azonban azt hi­szem, hogy az igazi falusi lég­kör és környezet volt az, ami alapvetően meghatározta a későbbi személyiségemet és értékrendemet. Szüleimnek hála, valóban idilli környezet­ben nőhettem fel. A mai napig élénken él bennem azoknak a gyerekkori kalandoknak az emléke, amiket a péteri kas­télykertben és a kenderáztató­nál éltem át, vagy éppen azok az esték, amikor az utca végén lakó Borbélyékhez bicikliztem tejért. Talán még ma is inkább érzem magam péterinek, mint bármi másnak. Annak ellené­re, hogy a szüleimnek sajnála­tos módon két hónapja el kel­lett költözniük a faluból, így az eredeti szülői ház már csak az emlékeimben él.
Idővel azonban visszatér­het, akár le is telepedhet itt.
– A munkám sajnos nem teszi lehetővé, hogy hazaköl­tözzem, hiszen ah­hoz, hogy ezt a színvonalú kutatást vé­gezni tudjam, nagyon ko­moly infrastruktúrára van szükség. Még a viszonylag közeli Budapestre ingázás is olyan sok időt venne el a napjaimból, amit nem szíve­sen áldoznék fel. Most már 12 éve élek Szegeden, az éle­tem szerves részévé vált ez a város, nem csupán a pil­lanatnyi értékei miatt, ame­lyekből számtalant lehetne felsorolni, a halászlé ízétől a város értékteremtő pol­gárságán át a májusi juhar­favirágzás illatáig, hanem a családhoz kötődő múltbé­li emlékek miatt is. A Beré­nyi család eredetileg szen­tesi származású, felmenőim több generációra visszame­nőleg Szegeden töltötték egyetemi éveiket.
Nagyváros tehát, New York különösképpen, lakó­helyként szóba sem jöhet?
– Annak ellenére, hogy közel három éve Manhattanban dolgozom, ideigle­nes lakóhelyemül mégis egy csendes New Jersey állam­beli kis falut választottam, ahová a nappalok városi zsúfoltsága után esténként vissza tudok húzódni. A jö­vőben Szegeden tervezem a letelepedést, talán elég nagy lesz ahhoz ez a város, hogy megfele­lő szín­vona­lú munkát tudjak végezni, ugyanakkor elég kicsi is ah­hoz, hogy örömöm leljem benne.
Sejtem, hogy a szülői pél­da nyomán választotta az orvosi hivatást. De mi volt az a konkrét élmény, ami után úgy döntött, hogy igen, én is ezt akarom csinálni?
– Már viszonylag ko­rán, hat-hét évesen kialakult az érdeklődésem a techni­kai jellegű dolgok, különö­sen a számítógép iránt, így saját elképzeléseim alapján inkább valamilyen műszaki pályát terveztem választani. Szüleim hatására azonban végül mégis orvostanhallga­tónak jelentkeztem. Másod­éves koromban tanultam az orvosi élettan keretein be­lül az emberi agy működésé­ről, ahol rádöbbentem, hogy tulajdonképpen fogalmunk sincsen róla, miként is mű­ködik az agyunk. Viszonylag gyorsan rájöttem, hogy én ezt ennél kicsit jobban szeretném megérteni. A ta­nulmányaim, és persze az egyetemi élettel járó bulik és lógások mellett elkezdtem bejárni az Élettani Intézetbe, és fokozatosan bekapcsolód­tam az ottani munkába Be­nedek György professzor kutatócsoportja mellett, mint diákkörös. Kiderült, hogy a műszaki beállított­ságomat kiválóan tudom hasznosítani az agykuta­tásban, ahol egy kutatónak, ha igazán úttörő munkát akar folytatni, akkor a mé­rőműszereket is magának kell megépítenie. Egé­szen a diplomaszerzésig praktizáló orvosnak ké­szültem, háziorvos sze­rettem volna lenni. Az­tán a körülmények hatására mégis úgy döntöttem, in­kább a kutatást szeretném folytatni, hiszen még mindig nem tudtam, hogyan műkö­dik az agy? Édesapám talán már megbocsátotta, hogy nem én viszem tovább a sta­fétabotot.
Már kérdezősködtem ez iránt, az édesapja nagyon büszkének és elfogultnak val­lotta magát. A kitartását, a céltudatosságát tőle örökölte, vagy ez nevelés kérdése?
– Minden szülői kérés, unszolás, parancs a javam­ra vált. A szüleimtől azt ta­nultam, olyan nincs, hogy valamit nem lehet megcsi­nálni. Legfeljebb arról lehet szó, hogy még nem jöttünk rá, hogyan lehet.
Világhírű magyar kuta­tó csapatában dolgozhat, olyan műhelyben, ahol No­bel-díjasok jönnek-mennek… Valahogy így képzelte diplo­maosztás után?
– Buzsáki György pro­fesszor úr szakmai segítsége és támogatása, valamint ba­rátsága több, mint amit re­mélni mertem a diplomám megszerzésekor. A laborató­riumban olyan emberek vesz­nek körül, akiknek igazán másuk sincs, csak megoldat­lan kérdéseik. Ez rendkívül inspiráló. Az, hogy gyakorla­tilag minden lehetőség adott a kutatáshoz, olyan alkotó légkört teremt, amelynél ide­álisabbat el sem tudok képzel­ni. Mindez egy olyan főnökkel párosul, akit hajnali három­kor is nyugodtan felhívhat az ember, ha kérdése vagy ötle­te van. Talán a legfontosabb, amit az elmúlt három évben Amerikában tanultam, az ő mentalitása volt. Elmonda­nék egy, az elfogadókészségé­re és a nyitottságára jellem­ző történetet. Ő a nyugdíjas korhoz közeledve is igazi met­ropolita, velem ellentétben rendkívül élvezi a nagyvá­rosi nyüzsgést. Pécsi szárma­zása ellenére már inkább new yorki és budapesti, mint pécsi. Évekig élcelődött velem, ami­kor a honvágyam miatt pa­naszkodtam, hogy szerinte én vagyok az első olyan embere, aki New Yorkban arra vágyik, hogy egy kis faluban lehes­sen. Idén tavasszal a feleségé­vel meglátogatták a szüleimet Péteriben, és amikor végig­vezettem őket a szépen gon­dozott kerten, és élvezettel meséltem a gyerekkori emlé­keimről, csak annyit mondott, most már értem.
A sikeres állatkísérletek után a humán kísérleteket más kutatócsoport folytat­ja majd, mégis úgy érzem, a nagy sajtóvisszhangot ki­váltó Science magazinbeli publikáció után sem dől hát­ra elégedetten, hogy a saját területén mindent megtett, amit megtehetett.
– Hátradőlni majd ak­kor lehet, ha minden kérdés­re tudjuk a választ és minden feladatot megoldottunk. Ezt idáig egyvalaki tehette meg, azután a gép forgott, és az al­kotó pihent. Nekünk embe­reknek, azt hiszem, ilyen le­hetőségünk sohasem lesz, elvégre akkor mit is tehet­nénk unalom ellen? Komoly­ra fordítva a szót, nem csak az epilepszia gyógyításával kapcsolatos munkát szeret­ném a saját lehetőségeimhez mérten folytatni, hanem két-három másik olyan munkám is folyamatban van, amelyek inkább az alapkutatás irányá­ba hajlanak, de remélhetőleg fontos eredmények szület­nek majd ezekből is. Igyekez­nem kell, hiszen a munka elé a családnak is be kell férnie.
Az elismerésnél is na­gyobb öröm számomra az, ha sikerül egy újabb darab­káját a helyére rakni a nagy kirakós játéknak. Az a tény pedig, hogy a hobbim mű­velésével biztos megélhetést tudok biztosítani magamnak és a családomnak, olyan biz­tonságérzetet nyújt, ami le­hetővé teszi, hogy arra kon­centráljak, ami a dolgom.

Koblencz Zsuzsa

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció