Lili bárónő sorszáma

Koblencz Zsuzsa jegyzete

2010. augusztus 16.
Mottó: Légvárakat építeni nem kerül semmibe, de a lerombolásuknak gyakran nagy ára van.
Botjára támaszkodva elcsoszog a rendelőintézet folyosójának műanyag széksora előtt, s leereszkedik az egyetlen szabad helyre. Éppen mellém. Ismerős, de nem jövök rá, honnan. Megkér, hozzak neki egy sorszámot az orvosi szoba ajtaja mellett függő dobozból, mert nehezen mozog. Akaratlanul kiszalad a számon: - Lili bárónő! Nem gúnyolódni akarok, csak ráismertem a sovány, görbe botos öregasszonyban arra a fiatal nőre, aki az alföldi kisvárosban bálkirálynőként tündökölt minden zenés-táncos összejövetelen, s aki a színjátszóköri előadásokon primadonnaként lépett a nagyérdemű elé.

A Lili bárónőt követő előadás után ragadt rajta a címszereplő neve. Akik szerették, azok rajongva, irigyei ellenségesen, de csakis Lili bárónőként emlegették. Hódításairól, viharos kalandjairól legendák szóltak. Ő ezekkel látszólag mit sem törődve élte a kisvárosi miliőben sokak által megbotránkoztatónak bélyegzett életét. Három eseménynek egyszerre kellett történnie ahhoz, hogy ez megváltozzék. Leghamarabb megszűnt a színjátszó kör, amelynek operettel és népszínművekkel tűzdelt műsorterve végképp korszerűtlennek bizonyult. Aztán átépítés és teljes felújítás miatt bezárt a kultúrház. Harmadsorban pedig Lili bárónő gyermeket szült Lala grófnak, a volt bonvivánnak, aki civilben a helyi vasipari szövetkezet raktárosa, mellesleg nős ember volt. Válása s a Lilivel való összeköltözése még hónapokig foglalkoztatta a pletykálkodásra ráérőket, de amikorra a gyermek megszületett, addigra már izgalmasabb közösségi élménynek bizonyult a televízió. – Lili bárónő rég elhunyt - csippent a szemével a rendelőintézet nyikorgó székén ülve az asszony, aki a fémbetétes botjával együtt sincs negyven kiló – Már csak én vagyok, a vén csataló. – Harmincnyolc kilóra lefogytam - rántja meg magán a kardigánt. - Először lábszártöréssel vittek kórházba, nemrég meg szívműtétem volt. Ma be kellett jönnöm a gyógyszereket felíratni, eltartott vagy másfél óráig, mire idáig elvánszorogtam. Mentőt ilyesmiért már nem lehet hívni. Az a kis szociális pénz, amit kapok, kenyérre se elég, nemhogy taxira. A lakásomból kiebrudaltak a rokonok, egy ismerősömhöz kellett költöznöm. – Szomjas vagyok - néz rám, amint a sorszámot a kezébe adom, s a tekintetében együtt van jelen a segítséget kérő öregasszony és a komornyikot utasító grófnő. Megyek a büfébe ásványvízért. Amíg aprókat kortyol, megkérdezem: – A fia nem segít? Lili bárónő suttogóra fogott hangon különös történetet kezd mesélni egyetlen fiáról, aki Amerikában van, olyan titkos katonai beosztásban, hogy a saját anyja sem tudhatja pontosan, mit is csinál. Kémekről, biztonsági szolgálatról suttog Lili bárónő, bele az arcomba, hogy a körülöttünk ülők minél kevesebbet értsenek. Mondja, mondja, még akkor is, amikor már másodszorra szólítják: – Huszonhetes! Melyikük a huszonhetes?


« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció