Megélhetési boszorkányok

„Szellem, jelen vagy? Ha igen, jelezd két kopogással!”

2010. március 16.
Az ide vágó elméleti munkák tetemes részét elolvasták, már csak gyakorlati tapasztalatot kell szerezni, s kiderül, alkalmasak-e a boszorkányságra – mesélték a hölgyek.

Szándékom  szerint először és utoljára akkor akartam megmagyarázhatatlan képességekről, boszorkányságról riportot írni, amikor évekkel ezelőtt Monorra hirdetett szeánszot egy, a képernyőről ismert, de azóta már eltűnt „csodás gyógyító”, akinek a nyilvánosság előtti megjelenése akkoriban még ritkaság számba ment.

Ám az előadásnak abban a stádiumában, amikor egy mozgássérült fiatal lányt állítottak a szervezők a „hiszem is, nem is” állapotban kétségbeesetten egyensúlyozó közönség elé, s a lány kényszeredett mosollyal forgolódva bizonygatta, hogy neki a mester közreműködése nyomán tényleg, mintha kezdene kiegyenesedni a gerince – valahogy rám jött a legyűrhetetlen émelygés. Amit csak súlyosbított, hogy a mester felesége – aki éppen a mellettem lévő széken foglalt helyet – eufórikusan tapsolni kezdett, s eközben csak úgy kopogott az ujjain a rengeteg aranygyűrű.
Hazamentem, nem írtam az eseményről egy sort sem, viszont erős nosztalgiával gondoltam néhai Solti József temetőgondnokra, akinek a monori ravatalozóval való törődés is a munkaköri kötelezettségei közé tartozott, s ott egy alkalommal elmesélte, mint törnek rá egyes tökkelütöttek éjszakánként, akik azt firtatják – mert ki tudhatná ezt nála jobban – hazajárnak-e a lelkek. A gondnok megtöltött egy vödröt csípős, szúrós szagú fertőtlenítőszerrel, s feltett szándéka volt, hogy a legközelebbi betolakodót ezzel önti nyakon. Aztán majd kiderül – mondta – hogy az illető a továbbiakban is élénk érdeklődést tanúsít-e a túlvilági dolgok iránt, amikhez különben semmi köze.
Azóta annyi boszorkányunk, léleklátónk, ördögűzőnk és csodás gyógyítónk támadt a semmiből, hogy elég a televízió megfelelő csatornájára váltani, majd tárcsázni a képernyőn megadott számot, s máris megtudhatjuk, hazajárnak-e a lelkek, valamint le van véve rólunk a rontás, családtagunk felgyógyul hirtelen, sorsunk pedig holnaptól jobbra fordul – minek is erre szót vesztegetni egyáltalán.
 

Indul az üzlet!

Most azonban történt valami: meghívást kaptam asztaltáncoltatásra. Olyan ismerősöktől, akiktől az ezoterikus jelenségekkel való foglalatosság olyan távol állt eddig, mint Makó Jeruzsálemtől. Ellenben munkanélkülivé váltak. Elmúltak ötven évesek, piacképes képzettségük nincsen, következésképpen reményük sincs rá, hogy el tudnak helyezkedni, ezért elhatározták, hogy vállalkozásba fognak. A négy érintett hölgy közül az egyik rátalált a világhálón egy boszorkány honlapjára, s amikor az ott felsorolt szolgáltatások árát is megnézte, úgy döntöttek: megpróbálkoznak a boszorkánysággal.
A gyakorló boszorkány adatlapja szerint a személyes találkozáson megejtett jóslás 8000, az e-mailben feltett, 1-6 kérdésre megválaszolandó jóslás 5000, az anyagi és siker mágia 20 ezer, a párkapcsolati kommunikáció ugyancsak húsz, a rontás- és átok levétele 15 ezer, a szellemekkel való kommunikáció 30 ezer forint – hát kell ennél jobb óradíj?!
Az ide vágó elméleti munkák tetemes részét elolvasták, már csak gyakorlati tapasztalatot kell szerezni, s kiderül, alkalmasak-e a tevékenységre – mesélték a hölgyek, s mivel jól ismerjük egymást, meg alighanem rám volt írva a kíváncsiság, meghívtak a szellemidéző szeánszra. Ami, ha a kísérlet jól sikerül, egy sikeres üzlet kezdetét jelentheti – közölték, az ötlettől szemlátomást egészen fellelkesülve.
 

Az asztal körül

Már majdnem estébe hajlott a délután, amikor körbeülték a kisasztalt, ami körül épp csak elfértek négyen. Jómagam a kanapén, egy könnyező pálma árnyékában megfigyelőként foglaltam helyet.
Mielőtt bármi történt volna, elmagyarázták, hogy a szakirodalom szerint nem kell feltétlenül hét ember az asztaltáncoltatáshoz, amint az régebben szabály volt, mert az idők során kiderült, hogy anélkül is működik a dolog.
– Már, ha működik… – jegyezte meg egyikük, mire a többiek szemrehányóan rámeredtek: nem lehet ilyen negatívan hozzáállni.
És az sem fontos – derült ki - hogy az asztal csakis fából legyen, ma már nem számít, van-e benne szög, vagy bármilyen fém alkatrész.
Milyen szerencse, hogy a szellemvilág a rekvizitumokat illetően engedékenyebb lett – állapították meg, s hogy ráhangolódjanak a remélt találkozásra, felelevenítettek néhány történetet. Egyikük nagymamájáét például, akinek fiatalon meghalt fia üzente a túlvilágról kopogással, hogy testvérnénje rövidesen gyermeket szül, aki majd fiú lesz, s az ő arcvonásait fogja viselni. És ez a családi legenda szerint így is történt.
Akadt egy rég elhunyt nagynéni is, aki viszont a furnérlemezből lombfűrésszel kivágott, egyik lába helyén ceruzával ellátott, apró, háromszögletű asztalka segítségével írta le, hogy jól érzi magát a túlvilágon, ahol már nem fáj semmi, de a húga óvakodjon a megfázástól.
A húg mégis tüdőgyulladásban halt meg – derült ki a történetből, amit viszont egy újabb követett: a hölgyek egyikének gyermekei egy házibuliban próbáltak meg szellemet idézni, ám eközben elment az áram, majd a plafonról leszakadt egy hatalmas darab vakolat, úgyhogy sikoltozva menekült mindenki, amerre látott.
Ráhangolódásnak ennyi bőségesen elég volt: már vagy a röhögő görcs, vagy a frász jött volna rám, ha közben a tarkómra ejt egy könnycseppet a pálma, úgyhogy rátérhettek a lényegre. Összeértek a kisujjak az asztallapon, elhangzott a kérdés is:
– Szellem, jelen vagy? Ha igen, jelezd két kopogással!
– Kinek a szelleme? – nézett fel egyikük meglepetten, azt ugyanis a feszültségkeltés közepette a hölgyek elfelejtették tisztázni, kit is akarnak megidézni.
– Most már nem mindegy? – utasította rendre a mellette ülő – Valamilyen szellem mindenütt van.
Jó tíz percig kellett próbálkozniuk, amíg az asztal, mindannyiunk őszinte meglepetésére, koppant egy alig hallhatót. Egyet. Ami viszont – mivel a szellemnek az utasítás szerint kettőt kellett volna kopognia, ha jelen van – azt jelentette, hogy nincs jelen. Akkor viszont honnan a kopogás?
Ezen újabb tíz percen át lehetett vitatkozni, majd azon is, hogy egyáltalán mit érdemes kérdezni tőle, elvégre miért kellene egy szellemnek a közelgő választási eredménnyel törődnie, ennek amúgy sincs semmi köze a leendő vállalkozáshoz.
 

Elszántság kérdése

Az lett a vége, hogy az asztal utóbb már nem érdekelt senkit, ellenben a körülötte ülők hosszas eszmecserébe bonyolódtak arról, hogy az asztal, a kávézacc és a kártya csak kellék, emberismeret és kellő elszántság kérdése az egész boszorkányság. Mindig akadnak magányos, jó szóra, beszélgetésre, vigasztalásra szorulók, akik hálásak minden rájuk pazarolt percért, reménykedni, hinni akarnak valamiben, s a boszorkányságra nekik olyan nagy szükségük van, mint egy falat kenyérre.
Amikor elbúcsúztunk, már mindenki nevetett.
Hogy minden megélhetési boszorkány így kezdi-e, nem tudom. Ahogy elnézem, a többiek már egészen jól begyakorolták. Talán ebből is kisül valami.
 
Kovács Zsuzsa
 
Címkék: boszorkányok

« vissza

Kapcsolódó cikkek:

Legolvasottabb cikkeink:

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció