Mikulás, biciklivel

2013. január 1.
Egy szép napon kollégám – aki mellett a kocsiban utasként szoktam üldögélni, s csak csöndben figyelem, amint út közben a közlekedési anomáliákat kommentálja – egyszer csak nem bírta tovább, s felsorolta, hány- és miféle követelménynek kellene megfelelniük a kerékpárosoknak. 

Akiknek a rájuk vonatkozó szabályokkal ugyanúgy tisztában kell lenniük, mint az autósoknak. Ezzel szemben az a helyzet, hogy miközben az autóst ezer kötelesség szorítja, s ha ezek közül csak egynek nem tesz eleget, máris megbírságolják – folytatta, hátha megértem az autós társadalom számára felfoghatatlan méltánytalanságot – a biciklis azt csinál az úton, amit csak akar.
– Nem a levegőbe beszélek. Mostantól próbáld meg úgy figyelni az utunkba kerülő biciklistákat, mintha ellenőrizned kellene őket! – szólított fel, akkora meggyőző erővel, hogy engedelmeskedtem, noha alapvetően biciklispárti voltam mindig.
Száz méteren belül találkoztunk egy overallos emberrel, akinek a biciklijén nemhogy egy darab lámpa, villogó vagy bármi a láthatóságot szolgáló eszköz, de még csak sárhányó sem volt.
Aztán egy asszonyt kerültünk ki egy árok közelében, akinek a biciklije mindkét kormányára szatyrok voltak akasztva, azok verdesték két oldalról a kereket olyan erővel, hogy a kerékpár ide-oda lengett, mint az inga. S vele lengedezett a nyeregben ülve, halált megvető bátorsággal az asszony is.
Láttunk kalapos férfit, kormányán demizsonokkal, s a csomagtartón szalmabálát egyensúlyozó micisapkást. Lámpája, mellénye, csengője egyiküknek se volt.  
Majd jött felénk az út szélén imbolyogva az öregember is, akinek viszont gumi nem volt a biciklije kerekén. Csak úgy csörömpölt vele, bele a vakvilágba.
Ettől kezdve a többieket már nem figyeltem, sőt igyekeztem nem látni őket, miközben kollégámat arról próbáltam meggyőzni, hogy vidéki településeken nagyok a távolságok, s akinek autóra nem telik, azzal megy, amije van. Az embereknek nincs pénzük, nem telik nekik villogóra, lámpára, láthatósági mellényre.
– Nem telik kétszáz forintos villogóra? 
– húzta fel a szemöldökét. – De háromszázezer forintos temetésre, arra majd telik? 
– Akkor most képzeld el – folytatta kollégám, aki a közúti közlekedésben roppant járatosnak mondható –, hogy este van. Döngetünk mi itt a bekötőúton óvatosan, mondjuk, negyvennel, nyári gumival a téli éjszakában. Elvégre, ha a biciklis logikát követjük, éppenséggel az autós is lehet olyan csóró, hogy téli gumira nem futja neki. És akkor a fekete semmiből elénk vágódik a szatyros asszony. De nem is kell ehhez nyári gumi, elég csak annyi, hogy a szemünkbe villan egy szembejövő lámpája. Mire a biciklist észrevennénk, addigra már elgázoltuk. 
– Nincs értelme, hogy mindezt megírjam – mondtam utunk végeztével a kollégának. – A biciklis, különösen a vidéki biciklis, egészen sajátos lélekkel bíró ember. Nem törődik a halállal.
– De milyen jogon teszi kockára az én biztonságomat is? – hangzott el végül a kérdés, amire persze nincs válasz.
Aztán mit mesélt nem sokkal ez után egy, a biciklis társadalom többségének nemtörődömségétől reményét veszített másik autós? Hogy bár ott vezet az út szélén a szépen kiépített bicikliút, ki imbolygott most mégis előttük, direkt az úttesten? Hát a Mikulás.

Koblencz Zsuzsa



« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció