Nagyváradi napló

2013. január 15.
Nem a hasonló című nívós ellenzéki lapról lesz szó ezúttal – amiben Ady kitűnő újságcikkei jelentek meg egykor –, hanem a Monor Színház társulatának a Partium fővárosába tett nagy utazásáról. A Jászai Mari Általános Iskolában Patkós József által alapított együttes – Illyés Gyula: Tűvé-tevők című darabjával – nem akármilyen sikert ért el.      

Már az is ritka eseménynek számíthat, hogy hét monori előadásukat 1500 néző jutalmazta vastapssal. Az pedig mindenképpen kivételes elismerést jelentett, hogy az éppen hazánkban tartózkodó romániai magyar politikusok delegációja – vérbő vásári komédiájuk láttán – azonnal meghívta őket Nagyváradra, mégpedig az Állami (Szigligeti) Színházba. A produkció sikeréhez gyakorlott gyömrői színjátszók is jelentősen hozzájárultak, négy alkalommal náluk is előadták, ami az ottani közönségnek is tetszett. Közvetlenül ezután  izgalommal teli várakozással indultak el a határon túlra. Szerencsésnek mondhatja magát e cikk írója, hogy útitársként átélhette a résztvevők álmainak megvalósulását.
Szent László városába érkezve vendéglátóink nem csak elegáns szálláshellyel és éttermi étkeztetéssel kényeztettek minket, hanem meghívtak A dzsungel könyve remek bemutató előadására is, amit a Szigligeti Színház Lilliput Társulata felnőtt színészekkel együtt adott elő. Magyar misére érkeztünk a püspöki székesegyházba, jártunk a Kanonok-sor árkádjai alatt és a várban. Egy asztalhoz ülhettünk Adyval és Juhász Gyulával (egy októberben átadott szoborkompozícióban). Városnéző sétánk során örömmel fedezhettük fel a magyarság nagyjainak számos kulturális és történelmi kéznyomát. Megérthettük, hogy miért búcsúzott nehéz szívvel Nagyvárad szépségeitől Janus Pannonius. De azt is, hogy a huszadik század eleji itteni – gyönyörű szecessziós palotákat építő – nagy szellemi pezsgés idején miért nevezhette ezt a várost Ady Endre a Körös-menti (Pece-parti) Párizsnak.    
Minket természetesen a legjobban a város emblematikus épülete, az 1900-ban megnyílt (és nemrég tökéletesen felújított) Állami Színház érdekelt, ami tekintélyes neoklasszicista tömbjével a belváros legkiemeltebb helyén áll. Patkós József kultúrtörténetünk szentélyének nevezte ezt a gyönyörű épületet. Neobarokk-neorokokó belső tereibe lépve döntő többségében amatőrökből álló társulatunk tagjai is nagy meghatottsággal álltak arra a színpadra, ahol Juhász Gyula – verseiben halhatatlanná tett – nagy szerelme (Sárvári Anna) is játszott, és ahol például Ady újságírói robot ellen szóló egyfelvonásosát is bemutatták. A színészbejáró melletti emléktáblán Szigligeti-idézet olvasható: „Soha nem éreztem oly magasztos gyönyört, mint az előadás előkészületei közepette”. Ezzel azért akkor és ott csoportunk nem nagyon érthetett egyet. Az utolsó előadás utáni estén teherautóra pakolt díszleteknek és kellékeknek ugyanis időben és rendben meg kellett érkeznie Nagyváradra. E komoly logisztikai feladat végül is sikerült, és november 26-án délutánra (a szűkre szabott időkereteken belül) – a helyi szakemberek jóleső segítségével – minden a helyére kerülhetett. Ekkor már csak azért kellett izgulni, hogy a darab két pesti profi főszereplője is (külön kocsival) akadálytalanul és időben odaérjen. Ott termettek, mire kellett. 
A meghívó (Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei elnöke) a darab ottani bemutatója bevezetéseként személyesen biztosította a színháztermet zsúfolásig megtöltő közönséget arról, hogy – monori tapasztalatai alapján – mindenki remekül fog szórakozni. Sikeresnek minősítette ezt a kísérletet, amiben hivatásos és amatőr előadók ilyen eredményesen tudnak együttműködni. A darab cselekményére utalva kiemelte, hogy érdemes – nevetve is – elgondolkodni azon, érdemes-e az apró dolgok helyett a nagyokat kockáztatunk? Patkós József örömtelinek és hatalmas megtiszteltetésnek nevezte, hogy itt lehettünk, hogy ide vezethette a gondviselés. Kifejezte azt a reményét, hogy a következő ezer évben is lesz még Kárpát-medencei magyarság.
A délutáni és az esti szereplés is remekül sikerült. 1100 néző és a Gyömrőről busszal érkező hazai szurkolók is igazolhatják mindezt. Az igazi, klasszikus nagyszínházi körülmények nem hoztak zavarba senkit, hanem – még a torokfájásokat is feledtető – egymást segítő maximális teljesítményre sarkalltak. A nyílt színi tapsok hallatán, az állva tapsolók láttán bizony volt olyan szereplőnk, aki nem tudta visszatartani örömkönnyeit. Jó érzésünk csak folytatódott, amikor a távozó nézőktől ilyen mondatokat hallhattunk: „Kikapcsolódtunk, elfelejtettük minden búnkat, bánatunkat”. „Isteni volt!” „Szeretettel várjuk őket mindig Váradra!” A késő esti összepakolás után – vendéglátónk társaságában – jóleső felszabadultsággal ünnepelhettük meg kulturális küldetésünk sikerét. Ott kevésbé ismert kisvárosunknak is jó hírét kelthettük, ezzel is megköszönve utazásunk hazai támogatását: Monor város önkormányzatának és Pogácsás Tibor polgármesternek, a vecsési FÖLDFÉM Kft.-nek és vezetőjének, Földi Károlynak. A darabban közreműködő zenészeinknek – a Kalapos Folk Bandnek – köszönhetően olyan mulatós hangulat kerekedett ott, a patinás Bihari Étteremben, ami örökre emlékezetes marad. A Jászai-díjas Molnár Zsuzsa úgy köszönt el amatőr társaitól: „Nagyon szeretlek benneteket. Nagyon rossz most elmenni.” Másnap az impozáns eklektikus városháza óratornyának hagyományos élő trombitaszava számunkra nemcsak az idő múlását, de a hangulatos, szép emlékű Körös-parttól való búcsúzást is jelentette.

Bolcsó Gusztáv
Címkék: Illyés Gyula színház Nagyvárad

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció