Nem vagyunk elveszett, elvetendő emberek!

Oly vidáman, felszabadultan, olykor öniróniával táncolnak, amire egy egészséges ember sem lenne képes

2009. október 6.
Szerencsétlen szerencséseknek tekinthetők azok az érdeklődők, akik a szeptember 26-i bényei falunapon láthatják a Gördülő Tánccsoport néhány tagjának bemutatóját.

Szerencsések, mert a környéken elsőként láthatják élőben, az Európában (de lehet, hogy világszerte) egyetlen ilyen együttes táncosainak bemutatóját. A szerencsétlen jelzőt azért merem ideírni, mert bizonyos, hogy éppen a „Gördülők” alapítójával, művészeti vezetőjével és koreográfusával nem lesz módjuk találkozni. Sárai Rita ugyanis akkor éppen az ország másik szegletében Pécsett, Bozsik Yvette táncszínházával lép fel a „Lélektánc” produkcióban. Kevesen tudják, hogy ő a 2005-ben létrehozott Pannon Példakép Alapítvány első díjazottja, a Veszprémi Összművészeti Fesztivál Post Scriptum díjasa. Az utóbbi elismerést erős lelkületű sorstársaival együtt kapta.

Sárai Rita és a Gördülő Tánccsoport valamennyi tagja mozgássérült. Van, aki születése óta, van, aki betegség vagy baleset következtében. Az alapvető azonosságuk, sok közös tulajdonságuk mellett, hogy valamennyien kerekes székben élnek.

– Hódmezővásárhelyen születtem, a mérleg havában. Úgy éltem, mint bárki más: férjhez mentem, született egy gyönyörű kislányom. Óvónőként dolgoztam, boldogan gyakoroltam a hivatásomat az apróságok között, mellette az aerobik, a dzsesszbalett és a mazsorett oktatása kötötte le energiáim egy részét. Kipróbáltam egy helyi tévé bemondónői szerepét, később a Duna Tv társműsorvezetője is voltam. Pörgős, szép és jó életem 1997. február 8-án letért a pályájáról, egy hungarocelltakarás miatt. A padlásról a pincébe zuhantam. Új élet kezdődött...

– Másoknak ez nem kezdetet, inkább lezárást, befejezést jelentene.

– Lehet, hogy alkat kérdése. Számomra, igaz kis megtorpanás után, mégiscsak új élet kezdődött. Új lehetőségek, új célok irányítanak, amelyek egyik aspektusa a Gördülő Tánccsoport. Még a rehabilitációs időszakomban láttam egy olyan produkciót, amelyben szerepeltek ugyan kerekes székesek, de egészségesekkel együtt. Akkor szikrázott fel bennem: ilyet én is tudok! Két év kihagyás után készítettem egy mindössze ötperces koreográfiát – kizárólag kerekes székesek számára. 1999 májusában, éppen a kihívás napján léptünk fel először a Margitszigeten. Abból az alkalomból és csapatból alakult meg a Gördülő Tánccsoport, s hozzánk hasonló csapat, amelyben mindenki a sorstársunk, tudtunkkal máig sincs a világon.

– Önök olyan vidáman, felszabadultan, olykor öniróniával táncolnak, amire egészséges ember sem lenne képes a gátlásossága miatt.

– Szerintem ez nem testi állapot kérdése. Köztünk is sokan vannak, akik egészséges korukban egyáltalán nem is táncoltak. Ilyen például bényei társunk, Vaszil Gyuri is. Most „másállapotban” pedig, ahogy mi mondjuk magunkról, lelkesen, vidáman járják akár a keringőt, a polkát, a tangót, a tvisztet, sőt a matróztáncot is. Régebben nem kerültek olyan helyzetbe, környezetbe, társaságba, ahol igazán felszabadultak volna, s szembenéztek legbelső önmagukkal. A sors rávette őket, s lehet, hogy maguk is meglepődtek, mire képesek, de biztosan nem bánták meg.

– Az egyértelmű, hogy produkcióikkal az ország határain belül, s azon túl is bizonyítják: a kerekes székbe kényszerült ember is képes teljes és érdekes életet élni; akaraterővel, kitartással, szorgalommal értékes művészeti tevékenységet folytatni. De hogyan fogadja ezt a közönségük egészséges része, s mit szólnak a sorstársak?

– Vegyes és változó a kép, mindkét oldalon. A sorstársaink között, szintén alkattól függően, akad, aki nem is kíváncsi rá, elzárkózik, képtelennek érzi magát még arra is, hogy megnézzen minket. A nyitottabbak örülnek nekünk, s hogy helyettük is bizonyítjuk: nem vagyunk sem elveszett, sem elvetendő emberek. A legnyitottabbak közül, kifejezetten a közönség soraiból került közénk valaki… Az egészségesek reakciói még érdekesebbek. Először rendszerint megdöbbennek, azután elámulnak, nagyon sokan sírva fakadnak, s annyira feloldódnak, hogy a műsor végén ölelgetnek, csókolgatnak minket. Egyáltalán nem ritka, hogy valaki teljesen megnyílik, s elmondja, mennyi erőt merített a miénkből, s elszégyellte magát, hogy jelentéktelen dolgok miatt képes kétségbeesni, mérgelődni, sajnálni önmagát. Nekünk nem a sajnálkozás, hanem ez a nyíltszívű kitárulkozás esik jól.

– Önt elsőként tüntették ki a Példakép Díjjal. Valóban annak érzi magát? S kinek a példaképe akar lenni? Ne feledjük az óvónői hivatását!

– A példakép szerepre nem készül az ember, nem ajánlja magát. Én örülnék, ha sikerülne – ahogy egy pályázati anyagunkban írtuk – önmagunk megmutatásával és felvállalásával segítséget nyújtani a friss sérülteknek és az ép embereknek. A sérülteknek, hogy megtalálják az életükben azt a célt, amiért érdemes küzdeniük, az ép emberek esetében pedig elősegítjük az integrációt, a sérültek elfogadását. Harcolunk az akadálymentesítésért, mert sok helyszínen, ahová meghívnak, nincs megfelelően kialakított környezet a kerekes székkel közlekedőknek, de miattunk egyre több helyen átalakítják, s ez segítség más fogyatékossággal élők számára is. Az óvónői hivatásom? Életem jó döntése volt, s ha nem is gyakorlom, még ma is kapok leveleket, maileket volt óvodásaimtól, sőt személyesen is megkeresnek. Ez pedig mindennél jobb érzés…

 Nem lehet ott Bényén, mert Bozsik Yvette „Lélektánc” című produkciójában lép fel társával, Vágola Imrével, valamint profi táncosokkal, illetve a Tánceánia halmozottan sérült tagjaival. Út a profi pálya felé?

– Nem, sem én, sem senki a „Gördülők” közül nem érezzük profinak magunkat, nem is pályázunk ilyen címre. Hatalmas megtiszteltetés Bozsik Yvettékkel együtt színpadra lépni. Nekünk ez testi s lelki szabadságot jelent, s óriási önbizalmat ad. Lélekben azonban mindig együtt vagyunk s maradunk a sorstársainkkal.

 

 

 

Vereszki János



« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció