Ökonagyi

2013. március 28.

Csévharaszton egy fiatalasszonnyal mindenféle praktikákról beszélgettünk, amelyekkel a legkülönfélébb vegyi anyagokat kiküszöbölhetjük az életünkből.



Szóba került, hogy amióta a tyúkjai olyan jól tojnak, maga gyúrja a házitésztát. Jó ideje nem vásárol mosóport, mert kikísérletezte, hogy az általa készített mosószappan forgácsa kiválóan tisztítja a szennyest. Igaz, ecettel kell öblíteni, viszont az ecet kissé kellemetlen szaga hamar elillan. Amikor a szappanfőzéshez szükséges lúg készítésének részleteire tértünk, hirtelen elébem állt nagyanyám – aki most százhúsz éves lenne – és azt kérdezte:
– Te most felfedezed a spanyolviaszt? Hát nem figyeltél, amikor kellett volna?
Bizony, nem figyeltem. Kit érdekelt akkoriban, hogyan kell főzni a hamulúgot, amire ráadásul még valamilyen engedélyt is kellett kérni. A mosóteknő is olyan idegesítő volt, nem száradhatott ki, mert akkor folyt a víz a réseken, pedig esővizet is gyűjtött nagyanyám. Az jó lágy víz volt, azzal lehetett a legjobban hajat is mosni.
Most, hogy nagyanyám így elém penderült, meghajlok előtte mély tisztelettel, és elismerem, hogy mindent tudott, amit mi most nagy csinnadrattával felfedezünk.
Pontosan tudta, mi mindenre jó az ecet, ablakpucolástól a fertőtlenítésig. Tisztában volt a szódabikarbóna sokoldalúságával. Tudta, hogy a tavasszal megjelenő hangyák vonulásának útjába sütőport kell szórni.
Számára magától értetődő volt, hogy a krumpli, a kapor és a fejes saláta nem csak jól érzik magukat egymás társaságában, de védik is a másikat a kártevőktől. A rózsa társa a levendula – ez is magától értetődő volt nagyanyám számára, aki értelemszerűen vetette a zöldséges sorok közé a körömvirágot, az őszibarackfákhoz a büdöskét.
Tízévesen már tésztát gyúrt nagyanyám, tizenévesen cselédnek adták, ahol megtanult rétest nyújtani, vajat köpülni, s illedelmesen köszönni a fiatalúrnak és a kisasszonykának. Emiatt nem volt tekintélye előttem: fel nem foghattam, miképpen tudott mások előtt hajbókolni, hogyan volt képes másokat szolgálni. Ma már tudom, csak hát már késő.
Nem értettem, miért nem tette ki a lábát a szülőfalujából soha. Csak egyszer szánta rá magát egy hosszú útra: nagyapámhoz vergődött ki Fiuméba 1915 májusában, a júliusi isonzói csata előtt. Nem tudhatták, látják-e még egyszer az életben egymást?
Látták, egybekeltek, öt gyerekük lett, őket szolgálta aztán nagyanyám minden ősi bölcsességével, amelyre én már nagyvonalúan legyintettem: idejétmúlt, nevetséges, ócska.
Azt mondta nemrégiben egy nagy tapasztalatú bőrgyógyász főorvos, hogy erre a bőrproblémára ugyan fel tudna írni drága kenőcsöket, de a tudomány most visszakanyarodott egy népi gyógymódhoz, ami ha elsőre meghökkentően hangzik is, remekül beválik.
Amikor felvilágosított, miről van szó – most csak annyit mondanék erről, hogy a szarvasmarhának bizonyos végtermékét érinti a dolog – nagyanyám hangosan felkacagott bennem:
– Emlékszel még, minek neveztél engem emiatt? Babonás vénasszonynak. Még tán sarlatánnak is.
Ehhez is késő már, tudom, de bocsánat ökonagyi, ezer bocsánat mindenért.

Címkék: praktikák nagyi nagymama tippek tanácsok

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció