Ötezer éve nem változtunk jelentősen

Lehet misztifikálni a művészetet, de nagy része azért megmagyarázható – véli Simorka Sándor

2009. március 15.
A Közös nevező programsorozat keretében eddig sokféle emberrel, különféle művészi sorsokkal ismerkedhettek meg az érdeklődők.

Voltak sikeresek és kevésbé sikeresek, voltak olyanok, akik a közönség kegyeit élvezték, és olyanok is, akik inkább meghökkenést váltottak ki alkotásaikkal vagy személyiségükkel.

Simorka Sándor
 

A Közös nevezőről


A tavaly elindított Közös nevező kiállítássorozat idén a régióban élő művészek bemutatkozásával folytatódik.
A rendezvénysorozat szokás szerint minden hónapban egy újabb képzőművészt mutat be, akiről rendszeresen olvashatnak újságunk hasábjain, illetve megnézhetik a vele készített interjút a Gemini Televízió adásaiban is. A kiállítások megnyitóinak pontos időpontját újságunkban a monori Vigadó műsorajánlatában követhetik nyomon. A megnyitókon való részvétel továbbra is ingyenes, a szervezők minden érdeklődőt szeretettel várnak!
Simorka Sándor szobrászművész kiállítása 2009. április 6-án 17 órai kezdettel nyílik meg a monori Vigadó folyosó galériájában. A kiállítás május 4-ig látogatható.
 

Most egy olyan művésszel találkozhatnak, aki a romantika stílusjegyeit magukon hordozó alkotásaival rendkívül népszerű mind a műélvezők, mind a szűkebb értelemben vett szakma körében.
 
Simorka Sándor szobrász, grafikus, éremművész, iparművész szerencsésnek mondhatja magát, mert azzal keresi a kenyerét, amit szeret. A Szabolcs megyei szegénységből tehetségével kiemelkedve jelenleg Bényén, a természettel harmóniában éli életét családjával együtt.

– Önnel kapcsolatban mindenhol azt olvasni, hogy Kő Pál tanítványa. Ez arra enged következtetni, hogy meghatározó volt az életében. Mit kapott tőle?

– Az volt a szerencsém, hogy már a főiskola előtt nagyon sok olyan helyen megfordultam, ahol a mintázás gyakorlati részét elsajátítottam. Kő Paliban az volt a jó, hogy nem nagyon szólt bele a munkámba, nem akart erőszakosan belenyúlni az addigra már így-úgy kialakult világomba. Inkább csak terelgetett, és a szobrászat filozófiai részét adta át. Ő mondta például, hogy a szobrászat kicsit olyan, mint a költészet. Nem elég, ha egy alkotás csak önmagát ábrázolja, túl kell mutatnia a tárgyon, és a mögötte lévő gondolatot, eszmét kell tovább vinni.

– Művészeti szakközépiskolába járt, majd következett a Képzőművészeti Főiskola. Ennyire egyértelmű volt, hogy ezt a pályát választja?

– Igen. 4-5 éves lehettem, amikor rajzolni kezdtem. Nálunk, Szabolcsban homokos udvar volt, azt is telerajzoltam, mert még papírom sem nagyon volt.

– Műveinek tárgyát főleg a magyar történelmi múltból meríti. Miért?

– Mi, magyarok itt, a Kárpát-medencében idegen test vagyunk. A körülöttünk élő szláv és német népektől nagyon különbözünk. Mindenféle nációk jöttek össze itt, ezért a magyar egy különleges keverék is egyben. Történelmi múltunk is igen nehéz, hiszen jó ideje állandó elnyomatásban éltünk. Hogy ez a szittya fajú nép egyáltalán megmaradt, az a jóisten csodája. Ez az élmény akkor tudatosult bennem igazán, amikor először Erdélyben jártam. Ott döbbentem rá arra, hogy mennyire mély ez a népi kultúra. Erdélyben felelevenítették előttem azt a kort, amikor még az élelem valóban élelem volt, és nem élelmiszer, amit a gyárban gyártanak. A bajaink jó része ebből származik. De semmi gond, mert jönnek az orvosok, akik más gyárakban előállított termékekkel megpróbálnak rendbe tenni bennünket. Erdélyben azonban még láttam az élelem elkészítésének természetes módját. Amikor a szárhegyi művésztelepen voltam, rengeteg erdélyi emberrel beszélgettem: magyar, székely, román, szász és örmény származásúakkal, ami arra inspirált, hogy elgondolkozzam, honnan is jöttünk, kik vagyunk.

– Rengeteg köztéri alkotás, megannyi kiállítás itthon és külföldön, sok-sok képzőművészeti díj, és még sorolhatnám nagyszerű pályafutásának bizonyítékait. Minek tulajdonítja sikerét?

– Én nem hiszek igazán a sikerben, hanem abban hiszek, hogy ezt csinálni kell. Mégpedig megszállottként. Nagyon sok olyan munka jön ki a kezem alól, ami csak forgácsnak nevezek, amit meg kell semmisíteni, mert nem sikerül. Ezt hogyan lehet kivédeni? Úgy, hogy az ember megpróbál minél többet dolgozni. Mint minden szakmának, ennek is kilencven százaléka munka. Sokszor nem arról van szó, hogy a múzsa által megcsókolt művész alkot, hiszen számtalanszor előfordul, hogy csak negyedik-ötödik nekifutásra sikerül a mű úgy, ahogy azt elképzeltem.

– Öntől idézek: „Álmodjunk egy jobb, különb, emberibb világot.” Emlékszik-e, hol, milyen körülmények között írta ezeket a sorokat?

– Nagyon régen volt. Megpróbáltam összeszedni egy művészekből álló csapatot, melynek Újromantika Baráti Társaság volt a neve. Az lett volna a célunk, hogy ezt a gyorsan változó világot a romantika korszakának eszközeivel megragadjuk. Azonban rá kellett jönnöm, hogy ez így nem működik. Művészeket nem lehet nagy társaságba tömöríteni, mert a művészet egy nagyon egyszemélyes dolog. Ekkor írogattam is, de ezek az írások nem igazán voltak jelentősek. Része volt az életemnek, aztán kinőttem ezt is, mint a kamaszkort.

– A romantikus ábrázolásmód azonban máig megmaradt.

– Igen. Jelenleg éppen mesekönyvek illusztrálásán dolgozom. Wass Albert Mályás királyról szóló meséihez készítek rajzokat. Megpróbálok belecsempészni olyan dogokat, melyeket én is szerettem annak idején. Igyekszem visszaadni gyermekkorom meséinek hangulatát. Tudom, hogy nem lesz pont olyan, de úgy gondolom, az ember alapvetően nem változik. Mi szerencsések vagyunk, mert az emberiség és a művészet történetét nagy vonalakban ismerjük. Az ötezer éves barlangrajzoktól kezdődően, bár meglehetősen hiányosan, de nyomon tudjuk követni az emberiség alkotásait. Ezekből is tisztán látszik, hogy az ember fiziológiailag, érzelmileg több ezer éve nem változott. Az ősember a körülötte lévő háromdimenziós dolgokat kétdimenziósba vetítette. Ugyanúgy absztrahálta a dolgokat, mint ahogy tesszük azt ma mi is. Lehet misztifikálni a művészetet, de nagy része azért megmagyarázható. Tudom, vannak megmagyarázhatatlan összetevői is, amelyeket szavakkal csak nagyjából tudunk körbeírni, de azért a világ fölfogható.

– Nem hisz a művészet fejlődésében sem?

– Nem hiszek abban, hogy gyökeresen újat tudunk mutatni. Én nem akarok felfedezni semmi újat. Amit emberek mindig is csináltak, abba a rendszerbe szeretnék beilleszkedni. Amikor dolgozom, nem az a célom, hogy különbözzek bárkinek a szemléletétől. Van ugyan egy minimális fejlődés, például az eszközökben, de a meghatározó dolgokban nincs változás. Abban hiszek, amit letettek az ősök. Mi csupán ezeket variáljuk, kicsit hozzá teszünk.

– Foglalkozott már szobrászattal, grafikával, éremművészettel. Van még valami, amit szeretne kipróbálni?

– Folyamatosan tervezgetek, csak az a baj, hogy ennek mindig csupán egy-egy momentuma szokott megvalósulni. De már az is jó, ha az bejön. Terveim persze vannak. Szeretnék kemény kövekkel dolgozni, fekete gránittal, bazalttal és márvánnyal, illetve szeretném majd egyszer kipróbálni a rézdomborítást is. Ha mindezzel megvagyok, akkor lehet elölről kezdeni. Például az érmészettel. De nem szeretek nagyon hosszú távra tervezni, mert ha az ember a saját lehetetlenségeibe belegondol, abból mindig probléma van.

Nagy Renáta

Címkék: Simorka Sándor vigadó kiállítás interjú

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció