Pillanatok nyolcvannyolc évből

2014. február 7.

„Odahajolt akkor, emlékidézés közben hozzám valaki, és azt mondta: ha igazán jóízűen elmesélt történeteket szeretnék hallani az elmúlt időkből, keressem fel Üllőn a 88 éves Füles Lászlónét.”


Múltidéző rendezvényen jártam nemrég, ahol az idősebb korosztály idézte fel a fiatalabbak számára ma már ismeretlen élethelyzeteket. Olyasmiket például, amikor még talicskán kellett áttolni a zongorát a zeneiskolából a koncertterembe, a könyvtárban pedig kályha füstölt a sarokban, s a kesernyés füst összevegyült az olajos padló fémes szagával. Odahajolt akkor, emlékidézés közben hozzám valaki, és azt mondta: ha igazán jóízűen elmesélt történeteket szeretnék hallani az elmúlt időkből, keressem fel Üllőn a 88 éves Füles Lászlónét. Nem lesz más dolgom – tette hozzá – mint hallgatni és jegyzetelni, az idős asszony ugyanis maga a színes, hangos, kacagással és csípős szókimondással vegyes históriás könyv.
Mivel Füles Lászlóné beengedett a házába és az életébe, most az a dolgom, hogy a vele töltött, rendkívül élvezetes délutánból legalább néhány pillanatot megpróbáljak mondatokká formálni oly módon, hogy azokban benne legyen a történelem, a sors, meg az ember is. Mint valamennyiünk életében
- Nyolcvannyolc évvel ezelőtt születtem én tízgyerekes családba, a Szabolcs megyei Ibrányban. Hat fiú és négy lány, ennyien voltunk. A fiúkból csak egy maradt, egy még odaveszett a háborúban, a többit összeszedték az oroszok, elhajtották őket, sose kerültek haza, semmit nem tudtunk meg róluk többé. Anyám 48 évesen szült még egy kislányt, ő a legkisebb húgom, a legidősebb nővérem pedig meghalt nemrég, 92 éves korában. Apánk baptista prédikátor volt, nagyon szigorúan fogott minket. Nálunk nem lehetett táncolni, moziba menni, dalolni is csak egyházi énekeket. Na, azokat én is fújtam a kórusban! Boldog idők voltak. A nyolcvanadik születésnapomra lefesttették nekem a szülői házat, ahol éltünk, hát én annak az ajándék festménynek úgy örültem, el se tudom mondani. Itt van, ni, a falon most is. Én csúnyán beszélni is itt, Üllőn tanultam meg, mert itt szabadszájúak voltak az emberek, hát én se maradhattam másmilyen.
A falon, a család tagjait ábrázoló fotók sokasága közt ott a tornácos parasztház képe valóban. Az asztalra pedig szép sorban kikerül a Mama könyve feliratú napló, amelybe Füles Lászlóné a verseit írja, s amelyben minden fontos családi esemény benne foglaltatik. Két díszes fotóalbum pedig a mamának rendezett, szinte lakodalom méretű születésnapi ünnepségeiről tanúskodik, ahol mindenki ott van, aki a Füles család számára fontos. A papát, a család fejét, aki 47 év munka után vonult nyugállományba a Magyar Postától, nem látni a fotókon. Füles Lászlóné – aki viszont húsz évig szolgált külterületi kézbesítőkén az üllői postán – 22 éve özvegy.
- A háború ott Szabolcsban rajtunk csak átszaladt. Egyik nap még ott voltak a németek, másnap meg már az oroszok, aztán már azok sem. De abban az évben olyan jó termésünk volt, hogy hihetetlen. Kukoricával tüzeltünk. Errefelé meg éheztek az emberek, úgyhogy volt olyan nap, amikor huszonhatan is voltak nálunk a tanyán terményért, ennivalóért. Innen Üllőről is jöttek, köztük a Strasszer Mari néni, aki rőfös volt, meg jött az én leendő uram is, a Füles László, aki akkor 28 éves volt. Én meg húsz. Kérdeztem tőle: Laci bácsi, magának mi a foglalkozása? Ő meg azt felelte, hogy „messze vagyok én még a bácsitul!” Következő év májusában volt az esküvőnk, az után költöztem én Üllőre, pedig az anyósom ki nem állhatott. Olyanokat mondott, amit le ne írjon, de én nem szóltam vissza semmit, mert minket nem úgy neveltek, mint a mai gyerekeket, akik lehülyézik a szüleiket. Pedig ezekkel a gyerekekkel most úgy bánnak, hogy amikor alszanak, még a vécére se lehet elmenni, nehogy megzavarják az álmukat. Az én bátyámat meg akkor ölelte meg először anyám, amikor az indult a frontra.
Egy kislánya meghalt még csöppnyi korában Füles Lászlónénak. Két fia született ezután, s három fiú és egy lány unokája, valamint két fiú meg egy lány dédunokája – ha jól számoltuk össze a kezünkön. De Füles Lászlóné életenergiája valahogy nem fogy mégsem. Százasával süti a palacsintákat, ha úgy adódik, és kapálgat, süt, főz, dalolgat és imádkozik. Mostanában azért ad hálát gyakran, hogy bár elesik néha, még sosem tört csontja. Írja közben alkalmi verseit, kinek a megszületését, kinek az esküvőjét dicséri velük, és még mindig kívülről fújja valamennyi régi költeményét. Pedig egyik sem rövidebb egy Arany balladánál.
S ha valakit komolyan érdekelne, hogy milyen volt Üllő a Füles Lászlóné ittléte óta eltelt 68 év alatt, megtudhatna mindent. A Fő utcai ház előtt még ott áll a kispad is, ahol a régi szép időkben minden létező hírt ki lehetett cserélni. De ma már nem ül kint rajta, még nyáridőben sem, senki.

Koblencz Zsuzsa

Címkék: család gyermek nyugdíjas ének vers klub élet

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció