Súlyosan károsítja...

Koblencz Zsuzsa jegyzete

2009. június 15.
Megértem én, hogy a cigarettás dobozokon sokkoló fotókkal is igyekeznek elrettenteni nemsokára a megátalkodott dohányosokat, akik közé különben magam is tartozom.

Jó dolog az, ha törődnek az emberrel. Elképzelem, amint az életünk, az életem védelmében szövetkezők egyre-másra állnak elő az ötletekkel, mi is lenne számunkra a leghatásosabb figyelmeztetés, ha már magunktól nincs annyi eszünk, hogy eldobjuk az átkozott koporsószeget. Aztán valaki hirtelen előáll a vizuális tartalom sokkoló hatásával: ez lesz az, igen!

És tényleg: ha ettől csak egyvalaki nem gyújt rá soha többé, már megérte.

Tartok azonban attól, hogy az nem én leszek. Pedig amúgy fegyelmezett lennék: ha olyan helyen tartózkodom, ahol tilos a dohányzás, zokszó nélkül betartom a szabályt. Annak meg kifejezetten örültem, amikor a vonatokon egyszer csak nem volt szabad többé rágyújtani: eggyel kevesebb lett az alkalom, hogy különbözőségünk miatt – ezúttal a bölcs szenvedélymentesek és a büdös bagósok – egymás torkának essünk, mint annak gyakori utazásaim során számos alkalommal tanúja, olykor alanya lehettem.

Csak egyetlen olyan hely van, ahol nyugodtan rágyújthatnék, mégsem teszem: a kert. A kertben egyszerűen elfelejtek rágyújtani, ott a horolóval, a metszőollóval, a sarlóval, a gereblyével van elfoglalva a kezem, a fejem pedig vagy azon jár, miképpen lehetne a lótetűk gyarapodó hadával leszámolni, vagy éppenséggel úgy kisimulnak a gondolataim, hogy holmi ártó szenvedélyek számára nem marad egyetlen ágaskodó szabad gyök sem, amelybe alattomosan belecsimpaszkodhatnának.

Tegnap már azon tűnődtem egy ideig a kertben, hogy nekem éjjeleimet és nappalaimat itt kéne leélnem, s máris szabad ember lennék. Csakhogy nagyon meleg volt, megszomjaztam, evégből odahagytam szabadságom illúziójának terepét, hogy felkeressem a hűtőszekrényt. Amiből, mint kiderült, gondatlanság okán váratlanul kifogyott az üdítő, az ásványvíz, de még a tej is.

Ilyesmi ritkán fordul elő velem, azonnal úrrá is lett rajtam a tanácstalansággal vegyes rémület: akkor most mit igyak?

Tanácstalanságában pedig mihez folyamodik először, aki dohányos: rágyújt.

Percek teltek el, mire eszembe jutott a víz. Nem a csapvíz, amit amúgy is csak súlyos ízlelésbeli kompromisszumok árán lehetne meginni, hanem a békebeli, rángatós kút kifolyó csövéből ömlő hideg sugár. Aminek alája lehetett hajolni, úgy nyeldekelni, és nem számított, hogy tele lesz közben az ember arca, ruhája, szandálja a millió, naptól szivárványos cseppel.

Ilyen kútvizet a legjobban a kannatetőből lehetett inni, a ceglédi kék kanna – mifelénk mindenki ilyennel járt a sarki kútra – öblös fedeléből. S mikor az ember már a száját törölgette, akkor vette csak észre, hogy az árokban, ahová a felesleges víz elfolyt, otthonosan döcög valahová egy tarajos gőte. Ami az elmúlt évtizedekben a települések vízjárta helyeiről végleg kihalt.

Gyerekkori emlékek felidézése a szomjoltás mikéntjének dilemmáján sem szokott segíteni, sőt. Az ember fel is mérgeli magát ilyenkor: az öregedés egyik legidegesítőbb velejárója a múltnak szépítgetése. Hiszen utóbb erről a jó kis kútvízről is kiderült, annyira jódhiányos, hogy a környék lakóin a golyvásodás jelei kezdenek mutatkozni, minekutána palackozott, Jódaqua nevű italt szürcsölgetett a jónép, tisztiorvosi utasításra, aminek majdnem olyan íze volt, mint amikor a monori-erdei strand vizéből nyeldekelt az ember, ha a feje vigyázatlanságból hosszabb időre a víz alá került.

Szép emlékek, pedig milyen kulturálatlan, kezdetleges hely volt az a strand a mai élményfürdőkkel összevetve. A bezárását mégis kis híján megsirattuk. Mint ahogyan a vecsésiek is az ő nagyszerű strandjukat, ahová ha ma elvinnék az unokát, a gyerek vagy sírna, vagy röhögne.

Hát még akkor, ha látná, amint a mai ceglédi élményfürdő helyén, a bogáncsos pusztaságban, egy kétszer-kétméteres medencébe csordogáló vízben klottgatyában üldögélve gyógyítják a reumás derekukat a környékbeliek.

Idáig jutottam a gondolatban, amikor szétgyúrtam a hamutartóban a cigarettacsikket. Ekkor ébredtem rá, hogy környékbeli vizeken kalandozni gondolatban sem nagyon ajánlatos, ha épp szomjhalál környékezi az embert. És akkor jött a szódás!

Ég áldja a tisztes ipart, de legfőképpen e hungarikum felfedezőjét, Jedlik Ányos fizikust, aki 1826-ban a szódavízgyártó gépet kitalálta és összerakta, majd „savanyúvízi készületnek” elnevezte. A szikvizet így mutatta be:„pohárba töltetvén szüntelen szénsav buborékokat hány, még a szénsav nagyobb része el nem röpül, legjobb tehát a poharat azonnal, hogy megtöltetett, ki is üríteni, különben a víz sokat vesztene kellemes csipősségébül”.

Megkönnyebbülten és boldogan azonnal tanúsíthattam volna, ha valaki netán kétségbe vonná: színigaz.

A második pohárban pattogó szénsavas buborékokat már annak az embernek a megnyugvásával figyeltem, aki – bár tudományosan alátámasztott vizsgálatokkal kimutathatóan hetvenhatféle, nem lebomló ipari vegyszer lehet a szervezetében, negyvennégyféle azonban egészen biztosan, mert annyi a ami ember átlaga, s csak a piperecikkek használata során százféle ipari kemikáliával képes naponta érintkezésbe kerülni – ez egyszer jót tett magával: védőitalt ivott. Amelyben eddig még egyetlen egészségvédő vagy élelmiszerhigiéniai szervezet sem talált kifogásolni valót, következésképpen rehabilitálni sem kellett soha, mint a spenótot, amely előbb rákkeltőnek bizonyult, aztán meg mégse.

Olyan elégedettség fogott el, hogy eltoltam magam elől a cigarettásdobozt. Pedig azon még nincs sokkoló kép – habár, nem azért mondom, de a tusfürdőn vagy a parfümön sem – csak a figyelmeztetés: ebbe az egybe egészen biztosan belehalhatok.

Úgyhogy azt már nem fogom megérni, amikor a konyhák, a fürdőszobák és a kamrák polcain sorakozó dobozok, flakonok és palackok legtöbbjén – ha nem mindegyikén – ott lesz a felirat: „súlyosan károsítja…”



« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció