– Történelmünk során nagyon sok írót, költőt tiltólistára tettek. Mely száműzötteinket ismerheti meg a közönség az előadásain?

– Olyan írókról és költőkről beszélek az elkövetkezendő hónapokban, akik a maguk korában nemzetközileg is elismertek voltak, sőt 1948-ig tananyagok voltak az iskolában. Ám az ezt követő időszak, a kommunista egypárti politika száműzte őket először az irodalmi kánonból, majd a tankönyvekből, ezáltal az egész magyar társadalmi köztudatból. Olyan emberekről van szó, mint Herczeg Ferenc, aki 1925-ben Az élet kapuja című regényéért az egész magyar irodalmunkban az első Nobel-díjra jelölt írónk volt. Ezt követően Tormay Cecile-ről tartok előadást, akit 1936-ban jelöltek ugyanerre a díjra. Ma Wass Albertől volt szó, aki szintén Nobel-díj várományos volt. Majd Gyóni Géza következik, akit az Angol Irodalmi Akadémia nagydíjával tüntettek ki halála után 17 évvel, mint a világháború nemzetközileg is legelismertebb költőjét. Természetesen sorra kerülnek majd az erdélyi líra nagyjai, köztük Reményik Sándor. A következő félévben pedig folytatjuk Tompa László, Dsida Jenő, Áprily Lajos megismerésével.

– Az említett írók, költők mai napig száműzve vannak a magyar irodalomból: Wass Albertről például az ön könyvein kívül nemigen találni szakirodalmat, Herczeg Ferencről pedig magam is csak a ön egyetemi szemináriumain hallottam először. Miért?

– Az ok sajnos egyszerre egyszerű és nagyon is bonyolult. 1948 után az irodalom az osztályharc eszköze lett, ideológiai küzdelemnek gondolták a tanítást is. E költőknek három közös vonása van. Az első, hogy a korszak valódi nemzeti sorskérdéseiről írnak, a második, hogy nemzeti patrióta szemmel közelítenek ehhez a problémához, és végül, hogy világszemléletük keresztyéni. Ez a három együtt túl sok volt ahhoz, hogy a magyar irodalmi kánon részévé váljanak. Aztán eljött 1990, a rendszerváltás, amikor mindezt nem állították helyre, hanem elkezdődött egy nagyon álságos és gyalázatos másságra nevelés, melynek szörnyűséges gyümölcseit tapasztalhatjuk ma a magyar fiatalságban. Az ok ma már tulajdonképpen nem az internacionalizmus, hanem a kozmopolitizmus, amely ugyanúgy az előbbihez fog vezetni.

– Véleménye szerint mikor fog helyre állni az irodalmi kánon?

– Minden könyvének vannak bizonyos közös jellemzői, melyek úgy hatnak a magyar olvasóközönségre, hogy nem tudatosodik bennük. Igen magas esztétikai igénnyel fogalmaz meg olyan igazságokat, amelyre egy morálisan összezavart, értékanarchizált társadalomban élő világ ösztönösen vágyik. Az alap ok tehát, hogy nála a szépség, jóság, igazságosság kifejezése esztétikai minőséggel párosul, emiatt a magyar olvasók szeretik őt.

– Nem csak irodalomkutatói, tanári munkásságáról vagy Koltai Gábor Adjátok vissza a hegyeimet c. filmjének közreműködéséből ismerheti önt a közönség, de időnkét saját verseskötettel is megörvendezteti az olvasókat. Mi a véleménye a kortárs, posztmodern utáni költészetről?

– Én a neoklasszicizmus híve vagyok. Vagyis azt gondolom, hogy nem költészet az, amelyik nem fegyelmezi magát. A költészet, amely elsősorban az érzelmekre hat, leggyakrabban a kötött formákat szereti, amely nem véletlen. A legnagyobbak képesek voltak kötött formákban, vagyis a rím, ritmus, versszakok eszközével kifejezni magukat. Csak a gyenge, csapnivaló költők nevezik modernizmusnak azt, ami valójában fegyelmezetlenség vagy tehetségtelenség. A mai magyar modern költészettel is alapvetően az a baj, hogy nem akar igazán üzeneteket közvetíteni. Herczeg Ferenc azt mondja, hogy az a mű, amelynek nincs meg három összetevője, vagyis az esztétikai, a morális és az üzenet eleme, nem műalkotás. Az én költészetem lényege pont az a fajta neoklasszicista felfogás, melyben a forma és a tartalom megpróbál újra egységbe kovácsolódni. Ezzel nem vagyok egyedül. Az a költészet, amely már túl van a modernen és a posztmodernen is, már az újklasszicizmus felé halad. Találunk erre példát Németországban, az Egyesül Államokban, Franciaországban. Én remélem, hogy ez lesz Magyarországon is a jövő útja.

– A mai irodalomtudomány másik szilárd állítása, hogy az alkotást pusztán szövegként, a szerző életének figyelembe vétele nélkül kell értelmezni. Egyetért ezzel?