Számkivetett írók, költők védője

Takaró Mihály: „A múltunkat is lerombolták, nem a csak jelenünket.”

2010. február 22.
Szuggesztív személyiség. Elkötelezett irodalomtörténész, kitűnő tanár és nagyszerű szónok.

Takaró Mihály előadásait projektor, számítógép, zenei kíséret és bárminemű hasonló, napjainkban szinte kötelező segédeszköz nélkül tartja. Mert nincs szüksége efféle színesítő elemekre ahhoz, hogy másfélórás estjei nemcsak, hogy élvezhetőek legyenek, de a közönség számára maradandó élményt nyújtsanak, ahogyan egyetemi, gimnáziumi órái, verses vagy irodalomtörténeti kötetei. Wass Albert kutatóként azon dolgozik, hogy íróóriásunk a kánonban végre méltó helyére kerülhessen, vitathatatlan érdemeit elismerjék, a vele kapcsolatos tévhitek és szándékos félremagyarázások pedig tisztázódjanak. A következő hónapokban A száműzött magyar irodalom címmel tart előadássorozatot a monori Vigadóban, melyben öt magyar író, költő életművét, jelentőségét mutatja be a közönségnek. Első, nagy sikert arató Wass Albertről szóló előadását követően beszélgettünk vele.

– Történelmünk során nagyon sok írót, költőt tiltólistára tettek. Mely száműzötteinket ismerheti meg a közönség az előadásain?

– Olyan írókról és költőkről beszélek az elkövetkezendő hónapokban, akik a maguk korában nemzetközileg is elismertek voltak, sőt 1948-ig tananyagok voltak az iskolában. Ám az ezt követő időszak, a kommunista egypárti politika száműzte őket először az irodalmi kánonból, majd a tankönyvekből, ezáltal az egész magyar társadalmi köztudatból. Olyan emberekről van szó, mint Herczeg Ferenc, aki 1925-ben Az élet kapuja című regényéért az egész magyar irodalmunkban az első Nobel-díjra jelölt írónk volt. Ezt követően Tormay Cecile-ről tartok előadást, akit 1936-ban jelöltek ugyanerre a díjra. Ma Wass Albertől volt szó, aki szintén Nobel-díj várományos volt. Majd Gyóni Géza következik, akit az Angol Irodalmi Akadémia nagydíjával tüntettek ki halála után 17 évvel, mint a világháború nemzetközileg is legelismertebb költőjét. Természetesen sorra kerülnek majd az erdélyi líra nagyjai, köztük Reményik Sándor. A következő félévben pedig folytatjuk Tompa László, Dsida Jenő, Áprily Lajos megismerésével.

– Az említett írók, költők mai napig száműzve vannak a magyar irodalomból: Wass Albertről például az ön könyvein kívül nemigen találni szakirodalmat, Herczeg Ferencről pedig magam is csak a ön egyetemi szemináriumain hallottam először. Miért?

– Az ok sajnos egyszerre egyszerű és nagyon is bonyolult. 1948 után az irodalom az osztályharc eszköze lett, ideológiai küzdelemnek gondolták a tanítást is. E költőknek három közös vonása van. Az első, hogy a korszak valódi nemzeti sorskérdéseiről írnak, a második, hogy nemzeti patrióta szemmel közelítenek ehhez a problémához, és végül, hogy világszemléletük keresztyéni. Ez a három együtt túl sok volt ahhoz, hogy a magyar irodalmi kánon részévé váljanak. Aztán eljött 1990, a rendszerváltás, amikor mindezt nem állították helyre, hanem elkezdődött egy nagyon álságos és gyalázatos másságra nevelés, melynek szörnyűséges gyümölcseit tapasztalhatjuk ma a magyar fiatalságban. Az ok ma már tulajdonképpen nem az internacionalizmus, hanem a kozmopolitizmus, amely ugyanúgy az előbbihez fog vezetni.

– Véleménye szerint mikor fog helyre állni az irodalmi kánon?

– Én azt gondolom, hogy nagyon sokat segít a mai technikai lehetőségek szinte végtelen tárháza. Wass Albertet, akit mindenféle gyalázatos rágalmakkal illetnek, nem lehet a magyar irodalomból kiiktatni, ez nem vitás. Meggyőződésem, hogy a magyar irodalmi kánonban néhány éven belül hivatalosan is el fogja foglalni az őt megillető helyet. De óriási reneszánszát éli ma a korabeli erdélyi líra is. Áprilyt, Dsidát, Reményiket, Tompa Lászlót ma újra kiadják, és köteteiket azonnal elkapkodják a könyvesboltokban. Számtalan budapesti gimnáziumban a tanárok már sokkal többet tudnak erről a korszakról, mint amennyit hivatalosan tudniuk kellene, és ezt tanítják is. Szerencsétlen sorsú népként nekünk a múltat is újra kell építeni, mert a múltunkat is lerombolták, nem csak a jelenünket. A múlt újjáépítésének a legtökéletesebb fegyvere, ha azt hitelesen – és nem semlegesen, hiszen magyarok vagyunk –, de elfogulatlanul mutatjuk be. Meggyőződésem, hogy amint ennek révén változni fog a közgondolkodás, az irodalmi kánon is helyreáll.
 
– Az ön által bemutatandó öt író, költő közül talán Wass Albert a legnépszerűbb az olvasók körében. Wass-kutatóként miben látja sikerének okát?

– Minden könyvének vannak bizonyos közös jellemzői, melyek úgy hatnak a magyar olvasóközönségre, hogy nem tudatosodik bennük. Igen magas esztétikai igénnyel fogalmaz meg olyan igazságokat, amelyre egy morálisan összezavart, értékanarchizált társadalomban élő világ ösztönösen vágyik. Az alap ok tehát, hogy nála a szépség, jóság, igazságosság kifejezése esztétikai minőséggel párosul, emiatt a magyar olvasók szeretik őt.

– Nem csak irodalomkutatói, tanári munkásságáról vagy Koltai Gábor Adjátok vissza a hegyeimet c. filmjének közreműködéséből ismerheti önt a közönség, de időnkét saját verseskötettel is megörvendezteti az olvasókat. Mi a véleménye a kortárs, posztmodern utáni költészetről?

– Én a neoklasszicizmus híve vagyok. Vagyis azt gondolom, hogy nem költészet az, amelyik nem fegyelmezi magát. A költészet, amely elsősorban az érzelmekre hat, leggyakrabban a kötött formákat szereti, amely nem véletlen. A legnagyobbak képesek voltak kötött formákban, vagyis a rím, ritmus, versszakok eszközével kifejezni magukat. Csak a gyenge, csapnivaló költők nevezik modernizmusnak azt, ami valójában fegyelmezetlenség vagy tehetségtelenség. A mai magyar modern költészettel is alapvetően az a baj, hogy nem akar igazán üzeneteket közvetíteni. Herczeg Ferenc azt mondja, hogy az a mű, amelynek nincs meg három összetevője, vagyis az esztétikai, a morális és az üzenet eleme, nem műalkotás. Az én költészetem lényege pont az a fajta neoklasszicista felfogás, melyben a forma és a tartalom megpróbál újra egységbe kovácsolódni. Ezzel nem vagyok egyedül. Az a költészet, amely már túl van a modernen és a posztmodernen is, már az újklasszicizmus felé halad. Találunk erre példát Németországban, az Egyesül Államokban, Franciaországban. Én remélem, hogy ez lesz Magyarországon is a jövő útja.

– A mai irodalomtudomány másik szilárd állítása, hogy az alkotást pusztán szövegként, a szerző életének figyelembe vétele nélkül kell értelmezni. Egyetért ezzel?

– Azt gondolom, alapvető tévedés, hogy a mű szerzője hermetikusan elválasztható a műalkotástól. Természetesen ha egy német, japán vagy francia művet olvasok, az úgy ad nekem valamit, hogy nem ismerem tökéletesen a szerzőjét. Azonban amikor a szöveg mélyrétegeit vizsgáljuk, tapasztalhatjuk, hogy igenis nagyon erősen kimutathatók az életrajz eseményei. Hogy erre egy egyszerű példát mondjak, Wass Albert minden női főszereplője Anna, Anuca, Nuca vagy Anikó. Csak az érti meg, hogy miért nem mutat nagyobb változatosságot a névadásában, aki ismeri az életét, és tudja, mit jelentett számára az a név, hogy Annamária és Marianna. Ez csak egy apró adalék, amivel az előadásokon segíthetek megérteni, elmélyíteni egy-egy mű lényegét.
Nagy Renáta
Címkék: Takaró Mihály Vigadó

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció