Széplányok és csillagok

Koblencz Zsuzsa jegyzete

2010. december 13.
Ülök a vonaton, és hallgatom a velem együtt utazó lányokat.
    Muszáj hallgatnom őket, mert nagyon hangosak. Nem baj, ez korosztályuk egyik jellemzője. Mikor legyenek hangosak, ha nem tizenévesen. Mire betöltik az ötvenet, garantáltan elhalkulnak.

  Csakhogy ezeknek a lányoknak – akiket a lírikusok már annyi gyönyörű jelzővel illettek, joggal, hiszen fényes szeműek, üdék, tündeléptűek – eperajkairól ömlik a trágárság. Minden mondatot azzal kezdenek, és azzal fejeznek be, miközben láthatóan észre sem veszik a csevegésükbe szervesen beépült csúfságok automatizmusát.
    Ha némelyikük vetne egy-egy oldalpillantást a közelükben ülő fiúk arckifejezésére, amelyen nem kifejezetten az odaadó hallgatóság tetszése tükröződik, inkább valami ijedt megütközés, talán változtatnának a stíluson. Vagy csak azért se.
    – Vaze, én már tiszta ideg vagyok, vaze – mondja a szép fekete lányka. – Anyámék már mindennap elővezetik, hogy karácsonykor ne számítsak nagy ajándékra. És hogy én se vegyek senkinek semmit, mert kell a pénz a januári vizsgadíjra. Hagyjatok már, mondom, két éve még annyi ajándék volt a kis szobában a fa alatt, hogy amikor be akartunk menni, alig bírtuk kinyitni az ajtót a csomagoktól. Most meg semmi?! Hát nehogy má’. A végén még a fodrászhoz se tudok elmenni.
    – A karácsony nem lehet csóró – szögezi le az angyalarcú szőke.
    – De lehet – így a vörös, akinek olyan hosszú szempillái vannak, hogy szinte hallani, amint megrezegtetik a levegőt. – Az én születésnapom a múlt hónapban úgy jött össze, hogy aznap a családból mindenkinek be kellett menni dolgozni. Anyám megcsinálta nekem az ünnepi kaját, csupa olyat, amit a legjobban szeretek, aztán ott maradtam egyedül. A tizenhatodik szülinapomon! Nem baj, mondtam magamnak. Ha kaja van, meg pia jó sok, én már elvagyok valahogy.
    – Azért az ember nem mehet le a tök igénytelenségbe – fuvolázza fortissimóban a fekete. – Átjött hozzám tegnapelőtt a szomszéd csaj, akivel különben nem nagyon tartjuk a kapcsolatot, mert ő már mégiscsak húszéves. Meglátta a sminkkészletemet, és tökre beájult. Elmesélte, hogy neki nem enged ilyesmiket venni az anyja. Egy húszéves csajnak!
    – Ismerem azt a csajt. Diszkóba se engedik, vagy ha néha mégis, tizenegyre otthon kell lennie. És milyen cuccokat hord! Borzalom.
    – És ez húszéves?
    – Annyi. Dráma, mi?
    Eltűnődnek.
    A mellettük lévő ülésen magam is azt teszem, és a megszerezhető tárgyi javak hatalmára gondolok. A cuccokéra. Meg úgy általában. És mindezeknek az érvényesülésre gyakorolt hatására. Melyekről az elmúlt napokban hallott történetek közül a kedvencem, ismerősöm óvodás unokájának bölcselete jut eszembe. A kisfiú, aki ugyan boldogan látogatja a mamát, de komoly fenntartásai vannak a százéves nagyszülői házzal szemben, amely se nem elég szép, se nem elég korszerű.
    Nemrégiben, amikor hétvégi látogatásáról hazafelé indult, az öreg ház fölött egyetlen csillag pislogott. Sajnálkozva kérdezte:
    – Mama, neked csak egy csillagod van?
Mire hazaértek, telis-tele lett az égbolt fényességgel.
    – Ez azért van – vonta le a bölcs következtetést – mert a mi házunk olyan szép új ház, hogy minden csillag ide jár gyönyörködni. A Mama öreg házára meg már csak egy csillag kíváncsi.
Címkék: Koblencz Zsuzsa lányok

« vissza

Kapcsolódó cikkek:

Legolvasottabb cikkeink:

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció